Elhunyt Pecsét István

Elhunyt Pecsét István, tette közzé a szomorú hírt a család nevében a közösségi médián keresztül testvére, Brigitta:
"Óriási és mély fájdalommal szeretnénk tudatni, hogy hosszú betegség és óriási küzdelem után csütörtök éjfél után a testvérem elhunyt. Családunk szeretné megköszönni Dunaújváros város vezetésének, a város vállalkozásainak, lakóinak, barátainknak, ismerőseinknek azt a hihetetlenül hatalmas támogatást és összefogást, azt a szeretet áradatot, amit biztosítottak a testvéremnek az utolsó pillanatokban is."
Szerkesztőségünk osztozik a család fájdalmában és őszinte részvétünket fejezzük ki olvasóink közössége nevében is.

Elment István

Hosszan tartó súlyos betegség után Kínában hunyt el Pecsét István. Ennyi a hír. Sosem akartuk elhinni, hogy ez vele megtörténhet. És mégis. Óriási küzdelem volt az övé és családjáé. István hihetetlenül erős volt mentálisan. Hihetetlenül felkészült volt a betegségeivel kapcsolatban, fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy megkapja a számára gyógyulás lehetőségét jelentő immunoterápiát. Önmaga intézte gyógykezelése egészségügyi támogatását, a kinn tartózkodásához szükséges gyűjtést. Nagyon készült Kínába. Szervezte a vízum kérelmét, ami nem volt egyszerű dolog. Az utazáshoz szükséges repülőjáratokat is, amelyek a koronavírus járvány miatt túlterheltek voltak, nem tudott „csak úgy” felférni rájuk. Közben tavaly augusztus óta egyre csak telt az idő, a remény pedig egyre fogyott. Aztán a külügy segítségével – ebben a veszélyeknek kitett világban – végül ez év április elején sikerült Kínába repülnie. A kezelés még akkor sem kezdődhetett meg azonnal, mert a kinti Covid protokoll ezt felülírta. Aztán ahhoz, hogy megkaphassa a várt kezelést, erősíteni kellett a szervezetét, hogy az fogadó képes legyen rá. Kétségbeesett versenyt futott az idővel. Végül azonban elvesztette azt. Mi pedig őt, a hatalmas küzdőt. 
Istvánt nyolc éve ismertem meg, akinek az autoimmun betegsége már önmagában is nehéz hétköznapokat ígért neki. Ezután lett rákos beteg, amelynek az első támadását sikerrel vette, majd mintegy másfél évig tünetmentes volt. Aztán megkezdődött a második „szakasz”, másodszor is rákos lett. István ebbe is beleállt. Többször beszéltem vele, a hit, az Istenbe vetett hit örökké vele volt. Nem túlzás, soha nem panaszkodott nekem, pedig ahogy hallgattam – napról napra mit sikerült vagy épp nem sikerült intéznie - lett volna miről. Bányamérnöknek tanult, dolgozni, családot alapítani akart. Volt egy fiú, „olyan, mint bármelyikünk, szerette az életét és az álmait”. 
István a szívünkben és emlékezetünkben örökké élni fog!

Várkonyi Zsolt