A világ egyik zseniális találmánya: a jégkocka

Dunaújváros - Ugye, hogy így van? Amolyan névtelen eminenciás, a hétköznapokban fel sem tűnik, eszünkbe sem jut a létezése, annyira mindennapi, annyira szürke, annyira jelentéktelen tényező. Bezzeg most! Főszerepet kap: ételek, italok, desszertek nem lehetnek meg nélküle, de hiányában még egy semmitmondó limonádécska, egy fantáziadúsabb mojito sem készülhet el. A hőség napjaiban néhány gondolattal zengjük a jégkocka dicséretét! 

A kérdésre, hogy mióta ismerjük a jeget, rövid a válasz: ősidők óta. Hippokratész már az időszámításunk előtti V. században leírta, hogy ártalmas az az „új szokás”, amikor az emberek jéghideg italt fogyasztanak. Nagy Sándorról feljegyezték, Perzsiából szállíttatott jeget, hogy katonái a borukat hűthessék. A rómaiak már nemcsak italaikat hűtötték a télen a hegyekből leszállított hóval, jéggel! Varius Avarus császár egyenesen „klimatizálásra” használta: villájának kertjében hóhegyeket halmoztatott fel, hogy nyáron vendégeivel kellemes környezetben ücsöröghessen. Ez lehetett korának luxusa. A pórnép még sok száz évig egyszerűbb, ám roppant leleményes és hatékony eljárást használt: télen learatták a folyók, tavak jegét, amit hatalmas jégvermekben tároltak, s ha kellően elővigyázatosak voltak, akkor hónapokig használhatták a jeget. Persze, ahogy telt az idő, egyre nagyobb igény mutatkozott az ételek – főként a nyers húsok – huzamosabb tárolására, így a feltalálók törték a fejüket, miként lehetne hidegcsináló gépet készíteni. E felfedezések áldásos hatásait ma már élvezzük s természetesnek vesszük, bele sem gondolunk, amikor poharunkban megkocogtatjuk az italban úszkáló jégkockát. 

Első jeges élményem a pest­erzsébeti Alsóteleki utcán hetente végigbaktató jegesemberhez fűződik. Két nyugodt, muraközi ló húzta a pőre szekeret, amin lemezszekrényben méteres rudakban állt halomban a jégrúd, s családonként harmadot, negyedet lehetett vásárolni belőle 20 fillérért. A jegesember mindentudó kampóval húzta, törte, emelte a rönköket, közben elnyújtott hangon dallamosan kántálta, hogy az utca végén lakó vevői is idejében kiérkezzenek: Jeges! Jeget vegyenek! Itt a jeges! 
Az előkelő embereknek volt jégszekrényük, ebbe rakták a jégdarabot, a szegényebbek, miként nagyikám is, a pincébe vitte, s egy ovális vödörbe rakta, ami körül aztán hűlhetett a madártej, meg a többi nyalánkság. Szerettem fizetni a jegesembernek, mert ácskapocshoz hasonló hegyes csákányával le-lecsapott egy kis darabot, amit aztán szopogathattunk, mi, utcagyerekek. 
Később aztán lett az embereknek frizsiderük, hoztak Szaratovot a Szovjetunióból, a Gorenjével az utazási iroda nyereséges lett. Mindennapossá vált, nem létezhet háztartás nélküle. Sőt, van olyan otthon, ahol még a teljes rokonságát is láthatjuk: hűtőszekrényt, fagyasztóládát, italhűtőt. De van még feljebb. Ahogyan mindenben, ebben is rendre megújult a technika és a technológia: ma már gyártanak külön jégkockakészítésre alkalmas kis apparátokat, amibe beöntjük a vizet, és kopogva esnek ki belőle a kockácskák. A jégkockatartóknak egész arzenálját kínálják az üzletek: fémből, szilikonból, műanyagból, különböző formákat, színes folyadékot tartalmazó fiolát, mintha nem lenne mindegy milyen, hiszen csak az a dolga, hogy hideg legyen. A fullos háztartásokban ma már kombinált hűtőszekrények dolgoznak, ezek fagyasztanak, hűtenek és készítenek jégkockát, illetve jégdarát. 

Messzire kerültünk a jeges­embertől. Aki azért néhanapján eszembe jut, ugyanis a vastag marhabőrből készült tenyérvédője ritka kincs volt a háború utáni világban, így a szűkösebben élő, de önmagukra valamit is adó kisasszonyok, abból készíttettek maguknak ridikült. Én is őrzök egy ilyet, ami az Alsóteleki utcát, Aug Terézia kisasszonyt (a nagyit) és a jegesembert idézi.