A bringatúrán Böde Dániellel

A szelfi- és az autogramgyára szinte megállíthatatlanul dübörgött. A kölyökmeccsen még a kapuba is beállt, bár ott nem alkotott felejthetetlent, viszont öt másodperccel a vége előtt bemutatott egy zseniális gólt. 
Az egész mezőny és a helyi sportemberek általában is nagyon büszkék voltak arra, hogy Böde Dániel is nyeregbe pattant ezen a versenyen! Vele beszélgettünk. 
– Ez Holler Ferenc érdeme, mert megkért arra, hogy jöjjek el, hiszen, fogalmazzunk úgy, hogy most éppen uborkaszezon van a labdarúgásban. Valóban volt egy kis szabadidőm, ezért szívesen elvállaltam. 
 

– Ránézésre jó kondícióban van, bármelyik osztályban indulhatna, de hogy a kerékpársportban is szerencsét próbál… 
– Annak örülök, ha úgy látszik, de a kerékpározás azért egy másik kategória, a mostani feladat pedig senkinek sem okozhatott komoly megpróbáltatást. Ezen a túrán nem csak az edzésben lévő sportemberek indulhattak sikerrel. Szerencsére ez nem verseny, a cél az volt, hogy mindenki letekerje a távot. 

– Szinte hazai pályán tekert. 
– Valóban azt mondhatjuk, hiszen Madocsa ide tizenöt kilométerre van, bicajjal sem nagy távolság. Gyerekkoromban elég sokat jöttünk ide Földvárra focizni, akkor is azzal jártunk, meg se kottyant. Másrészt a helyi klubból Lesnyik Gáborral is elég jó kapcsolatot ápolunk, úgyhogy akár a klubjuk miatt fogalmazhatunk úgy is. 

– A saját falujához is erősen kötődik. Azt mondják, utcát is neveztek el önről. 
– Ez csak egy szenzációhajhász rossz pletyka. Szobrot viszont valóban kaptam, de Madocsa egy nyugodt, normális, nagyon kedves hely. Mindenki ismer, hiszen pelenkás koromtól ott nőttem föl, és azt hiszem, mondhatom, hogy büszkék rám. 

– Egy ország ismerte és szerette meg, most mégis úgy viselkedik itt a többiekkel, mint egy „egyszerű” madocsai… 
– Talán nekem időben mondták azt, hogy „maradjál meg embernek”! Ennek a tanácsnak mindig igyekeztem eleget tenni, és mellette megpróbáltam jól is érezni magamat. Nem voltam és vagyok kétarcú, és ha az emberek úgy látják, hogy hasonló vagyok hozzájuk, annak nagyon örülök. 

– Megkerülhetetlen a kérdés: meddig szurkolhatunk még az élvonalbeli játékához? 
– Jelen pillanatban június 30-ig van szerződésem. Valószínűleg még egy évet rátolok. Sőt, az is lehet, hogy az lesz az utolsó, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább! 

– Milyen volt kimondani: „lehet, hogy ez lesz az utolsó”? 
– Nincs ezzel különösebb baj, hiszen ez erre a korra már tudatosodik az emberben. Természetesen szerencsére az élethez még nem vagyok öreg, de az élsporthoz már lassan az leszek. Az életkort nem lehet úgymond „megenni” vagy bármi mással eltüntetni. Egy lehetőség van vele kapcsolatban, el kell fogadni. 

– A szurkolói viszont még mindig a csodás megoldásokat várják. 
– Ez nem nagy teher a számomra, mert az az igazság, hogy lassan már be sem érek a kapu elé – mondta harsány nevetéssel. – A viccet félretéve, amikor a pályára lépek, akkor a mai napig csak egy cél lebeg a szemem előtt, a győzelemé. Aztán az, hogy milyen lesz a játékom, az mindig változó. Ez talán a szerencse dolga, vagy például az is, hogy hogyan alszik a meccs előtt az ember, de mindent elkövetek annak érdekében, hogy győzelemmel jöjjek le a pályáról. 

– A mai gyerekek is bajnokok szeretnének lenni, de… 
– Ismerem a mai világban lévő helyzetet, csábító a siker és a sok pénz ígérete, de valamit cserében tenni kéne, és az bizony nem nagyon ízlik nekik. Azt nem szabad elfelejteni senkinek sem, hogy munka nélkül nem lesz eredmény. Senki sem születik úgy, hogy felkészülés nélkül Cristiano Ronaldo vagy Messi lesz belőle. Ők is keményen megdolgoztak a sikerükért. 

– És milyen kapcsolatban volt a pályafutása során az edzőkkel és az edzésekkel? 
– Az edzőket nem te választod meg, ők olyanok, amilyenek, nincs mit gondolkodni rajta. Én is dolgoztam jobbakkal, és szerintem gyengébb képességűekkel is, egy a lényeg: a kitűzött feladatokat el kell végezni! 

Megjelent a színen egy régi harcostárs 
Böde Dánielt szinte árnyékként követte az eseményen egy, szemmel láthatóan bizalmas ismerőse, és ami talán ugyanilyen fontos: egy komoly sportember. 
– Magyar István vagyok, szintén Madocsáról. Daninak a barátja, komája, a korábbi csapattársa, most pedig a játékosa. Igen, az. A falunknak van egy focicsapata, a megye II-ben játszunk, és az együttesnek jó tíz éve ő az edzője. Már gyerekfejjel is barátok voltunk, és együtt jártunk Újvárosba iskolába. Pakson az U19-ben játszottunk együtt, akkor kerültünk szorosabb kapcsolatba, és onnét már nem szakadt meg a kapcsolatunk. 
 

– Aki egy kicsit is jobban ismeri Danit, egyből elmeséli, hogy ő egy imádni való fickó, kedélyesen elbeszélget szinte mindenkivel... De edzőnek milyen? 
– Érdekes, mert azt gondolhatják, hogy az edzéseken vagy a meccs előtti megbeszéléseken is baráti a hangulat, de nem! Ugyanúgy felkészít bennünket, mint bármely más csapat edzője. Komoly hangulatban és nem viccelődve. Mindenkinek megmondja, hogy mi a feladata, és ha nem sikerül, ugyanolyan keményen letol érte a lábról, mint egy idegen. 
És itt lecsapott ránk a mester (Böde Dániel)! 
– És azt megmondta, hogy ő sem akárki ám?! NB II.-es ifjúsági bajnok. Amikor a Paks följutott az első osztályba, akkor velük egyszerre az ifi is felkerült 2006-ban. No ugye, milyen? Hallgat róla, mert szerénykedik – veszi át ismét a szót Dániel. 
– Lesz ebből a madocsai csapatból NB akárhányas gárda? 
– Nem, mert nem is akarom! Addig nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér. Inkább legyünk még száz évig a megye II-ben, de jó hangulatban és jó társaságban, minthogy átmenjünk az anyagi problémák világába. Ezt a csapatot meg kell hagyni az amatőr sportnak. Inkább arról szóljon, mert az arra való. Inkább arra figyelünk, hogy legyen jó hangulat és a meccsek után üljünk le egy tányér pörkölt, vagy más étel mellé, aztán megiszunk két sört vagy fröccsöt, ki mit szeret. 
– Hogy telt a kerekezés? – kérdeztük Magyari Istvántól. 
– Kiválóan. A mester nem figyelte különösebben a pulzusomat, az útfekvésemet és a testtartásomat sem. Sőt, én figyelmeztettem, hogy húzzunk bele egy kicsit, nehogy mi zárjuk a menetet! Jól elbeszélgettünk, a régi és az új történeteinket meséltük el egymásnak.