2022.05.22. 11:59
Könyvbe gyűjtötte élményeit és tapasztalatait a dunaújvárosi lokálpatrióta
Hamarosan kezünkbe vehetjük Antal Lajos kötetét, amelyben egybegyűjtötte sok éven keresztül blogjára írt németországi repülőtéri élményeit, híres emberekkel történő találkozásait. Beszélgetésünk során felelevenítettük a külföldi tapasztalatszerzés szépségeit és nehézségeit egyaránt. Mindenkinek ajánlja, hogy néhány évre próbálja ki magát más kultúrákban, miként egykoron tették elődeink is. Bajorországot 2020 nyarán hagyta el, és tért vissza Magyarországra.
Antal Lajos Müncheni történetek című kötetének nyomdai munkapéldányával a kezében Fotó: SzT
Dunaújváros – Amikor elindultam Németországba kétezer-tizenkettőben, úgy terveztem, hogy addig maradunk, amíg jól érezzük magunkat. A második legrégebbi bajor város, Freising mellett laktunk egy kis faluban, Wolfersdorfban. Négy évvel ezelőtt családostul eldöntöttük, hogy „minden út hazavezet.” Azért maradtunk még, mert szerettünk volna világot látni, amit valóra is váltottunk. Ez volt az egyik ok, a másik pedig az, hogy a feleségem kétezer-tizenkilencben hazaköltözött, mert a városban állásajánlatot kapott. A gyermekeim azt mondták, hogy ők itthon képzelik el a jövőjüket, köszönik szépen, jól érzik magukat Magyarországon. Nagy szerencsémre én is könnyen el tudtam helyezkedni, a DSZC Bánki Donát Gimnázium és Szakközépiskola műszaki tanáraként huszonnégy év múltán tértem vissza a pályára.
– Kétezer-tíz őszén éreztem először úgy, hogy a jövőmbe mutató terveim eléréséhez otthon egyre kisebb esélyem van – ugrunk vissza az időben. – Egyszerűen nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy évekkel korábban elterveztem. Tisztában voltam azzal, hogyha külföldön szeretnék munkát vállalni, ahhoz nyelvtudás és ott is használható képesítés kell. Több lehetséges ország is szóba jött, végül Bajorország mellett döntöttem. A másfél év nyelvtanulás az elinduláshoz elég volt. Ezek után adódott a kérdés, hogy ha kimegyek Németországba, akkor milyen munkát vállaljak.
Gyerekkori álmom volt, hogy a légi közlekedés területén dolgozhassak
Gyerekkori álmom volt, hogy a légi közlekedés területén dolgozhassak, így ezzel kapcsolatos tanfolyamok keresésébe kezdtem, végül találtam egy vállalkozást, amelyik légiforgalmi tiszteket, azaz rampásokat képez. Kétezer-tizenkettő februárjában indult a tanfolyam és júniusban kaptam meg a szakszolgálati engedélyemet. Két nehéz, sokszor reménytelennek látszó év után rampás tiszt lettem a müncheni repülőtéren, amit Ferihegyen kiszolgálásfelelős tisztnek hívnak. Az érkező-induló gépeknek megszerveztük a földi kiszolgálását, összehangoltuk a különböző szolgáltatások munkáját úgy, hogy az megfeleljen minden előírásnak, a gépek biztonságban és időben fel tudjanak szállni célállomásuk felé.
Az írás életformájává vált
A közösségi médiában a távolléte alatt rendszeresen találkoztunk írásaival: – Amikor kiköltöztem Németországba, már az elején elkezdtem blogot írni. Idővel pedig a közösségi média egyik repülős csoportjába a műszakjaimról apróbb írásokat adtam közre. Attól váltak érdekessé, hogy megpróbáltam a repülőtér emberi oldalát megmutatni. Repülésrajongók körében osztották meg az írásaimat. Magyarul írtam, képeket is mellékeltem hozzájuk. Különféle nemzetiségű és beosztású emberrel találkoztam, szót kellett értenem a kínai utassal, a bosnyák rakodóval, a francia vagy orosz repülőgép-pilótával. Minden nap találkoztam érdekes emberekkel, akikkel pár szót tudtam váltani, és akiktől rengeteg pozitív energiát kaptam. Hetven légitársasággal, huszonöt nemzettel volt kapcsolatom a nyolc esztendő alatt.
– Reptéri éveim alatt volt szerencsém néhány ismert emberrel találkozni. Az egyik legemlékezetesebb a kétezer-tizenháromban világbajnokságot nyert magyar vízilabda-válogatott volt. A Barcelonából Budapestre utazó csapat tagjai itt Münchenben szálltak át. Kedves, szerény sportemberek lévén, nagyon boldoggá tettek, hogy mindnyájuktól kaptam egy-egy aláírást és megengedték, hogy lefényképezhessem őket.
– Másik nagy „fogásom” a focihoz kötődik, kétezer-tizenhat nyarán személyesen Pep Guardiolához volt szerencsém, aki akkor már a Manchester City edzőjeként Münchenből Pekingbe indult csapatával. A spanyol sztáredző igen kedves és barátságos volt velem, és egy aláírást is kaptam tőle.
– Néhány hónappal később egy Antalyába induló Sunexpress gépnél a kollégáim szóltak, hogy lesz egy VIP-utas is a fedélzeten. Amikor megláttam az utaslistán a Donald Trump Jr. nevet, igencsak meglepődtem. Ő ugyanis, az akkor frissen megválasztott, de még be nem iktatott amerikai elnök fia. Előtte semmit sem tudtam róla. Két magas úrral szállt fel a gépre és szerényen, minden feltűnést kerülve viselkedett. A személyzet tőlem tudta meg, hogy ki az illető. Azért volt különleges az utazása, mert megtehette volna, hogy magángéppel repül, ehelyett szerényen egy fapados járattal utazott.
– Kik segítették a kötet nyomdai előkészítését?
– Köszönettel tartozom Jakab Klárának a lektorálásért, Tőke Katának a tördelésért, Somogyi-Tóth Dánielnek a kiadásért, és a Rolling Nyomdának, Rozsnyai Zoltánnak a nyomdai munkák elvégzéséért.
– A könyvkiadás nem olcsó mulatság. Sikerült-e támogatókat találni a kötet elkészültéhez?
– A Légiközlekedési Kulturális Központot sikerült megnyernem kiadónak. A ferihegyi Aeroparkot üzemeltető LKK-val évek óta jó kapcsolatban vagyok, és nagy örömömre szolgál, hogy Kránitz Balázs (az Aeropark ügyvezető-helyettese) írt előszót a kötethez.
– Lesz a kötetnek dunaújvárosi bemutatója?
– Várkonyi Zsolttal, a Dunaújvárosi Hírlap főszerkesztőjével már egyeztettem, hogy mihelyt kijön az első néhány darab a nyomdából, tartunk egy bemutatót a városban.
– Terveznek-e további bemutatókat?
– Az Aeroparkban tervezünk egy bemutatót olyan emberekkel, akik szerepelnek a könyvben és segítségemre voltak szakmai tanácsaikkal.
– Kik lesznek az olvasói? Kik között számít érdeklődésre a könyv témáját illetően?
– A repülés népszerű téma manapság és milliós rajongótábora van. Szerencsés vagyok, hogy megadatott benne dolgoznom. Az élményeimet örömmel osztom meg a szakmai és az érdeklődő közönséggel is.
– Tervezi-e a folytatást?
– Korai még beszélni róla, de nem tartom kizártnak.
Németek, emberségesek és döntésképesek…
Kora reggeli gép a földközi-tengeri spanyol, vagy lassan inkább már német szigetre. A gép túlkönyvelt, de ez nem gond, mert szinte minden járatnál van olyan utas, aki nem jelenik meg a beszálláskor, és helyette jöhet egy-egy várólistás. Minden szolgálat gyorsan végzett a munkájával, és a beszállítás is rendben haladt, az utasok percek alatt a fedélzeten voltak.
A boarding vége felé felmentem a gate-hez, hogy néhány szót váltsak a (török) gate-es kolléganőmmel. Az utolsó négy utas egy német család volt két aranyos, kicsi szőke gyerekkel és a szüleikkel. A kisfiú öt-, a kislány hároméves lehetett. Hármuknak volt elfogadott jegyük, az édesanya viszont várólistán szerepelt. Pechükre, minden utas beszállt, és úgy tűnt, hogy az édesanyának maradnia kell. Ekkor szóltam a gate-es hölgynek, hogy kérdezzük meg a gép személyzetét, hátha jumpseaten elviszik a családanyát is. A kolléganő azt felelte, hogy kizártnak tartja, mert csak légi céges utas ülhet jumpseaten. (Ebben egyébként igaza volt.) Mindkettőjüknek azt mondtam, hogy várjanak két percet, lemegyek a gépre, hátha mégis mehet a hölgy. Nagyon akartam, hogy el tudjon menni. A gép kapitánya készséges volt, és hívta a pursert. A purser hátrament a hosszú fedélzeten, majd egy perc múlva visszajött, s közölte, hogy van egy olyan, a személyzetnek fenntartott ülés, ahova leülhet a várólistás utas. Rohanás vissza a gate-hez, minden rendben van, a hölgy repülhet, de a kolléganőm csak nem akarta elfogadni a helyzetet. Némi rábeszélés után kiállított egy beszállókártyát, az utaslistára felírt még egy nevet, és irány a fedélzet. A négytagú család együtt tudott elrepülni szabadságra. Tíz perc késés lett a dologból, de senki sem bánta. Egyik legemberibb rampás élményem volt ez a járat. (Részlet a kötetből.)