Hagyományőrzők és önkéntesek jókedvűen tevékenykedtek a falumúzeumban

Előszállás - Hozzáértően, barátsággal és előre megtervezett módon... Ezek voltak az első pillanatban felismerhető irányelvek, amikkel Szenczi Györgyné Böbi néni, a helyi Hagyományőrző Nyugdíjasklub vezetője kézbe vette a munka lebonyolítását. Ezúttal is minden résztvevővel megtalálta a hangot. Egészen pontosan azt a félre nem érthető tőmondatot, amivel bárkit az újabb feladat elvégzésére bírt. 
– Azt szeretném, ha minden fontos dolgot el tudnánk végezni ezen a napon, és nem kedvelem a sok beszélgetést – a munka helyett! Persze nem is nagyon kell mondogatni, hiszen aki idejött, az már szinte magától is tudja, hogy milyen programot találok a számára. Nem tűztünk ki kötelező munkaidőt, de úgy délután kettőre szeretnénk a mai ügyeskedést befejezni! 

Itt rendezik a nyusziváró műsorukat– Kilestelek. Van egy titkos följegyzésed a tennivalókról?! 
– Nem, ez egy szokásos emlékeztető a polgármesterünk részére. A hasonló alkalmakkor ő is eljön, beszáll a közös munkába, és ezt használom ki arra, hogy átadjak neki egy kis följegyzést, hogy mire várunk tőle egy kis segítséget a következő időszakban. Ő aztán ezt a listát lelkiismeretesen kezeli, és amire módja lesz, abban segít, hogy meg is valósuljon. Persze előfordul, hogy ezekből valamire nem kerül sor, mondjuk azért, mert nem lesz rá anyagi lehetőség. Nem keseredünk el miatta, de a legközelebbire újból fölírom. Aztán majd amikor lehet, úgy is sor kerül rá. 
– Nagy lehet a lemaradása, mert ma a legkeményebb melóba fogtad be szegényt! 
– Én? Ugyan nem! Ő maga választotta a csákányolást és tuskók kiszedését a hátsó kertünkben. Aztán, hogy már bele is állt, semmiképpen se szeretném elrontani a kedvét azzal, hogy megállítom! Örülök, hogy itt van, és föltalálja magát. 
– És a többiek milyen feladatokat kaptak? 
– Eléggé átfogó programot terveztünk mára, de az időjárás beleszólt a dolgunkba. Hála istennek jó kis eső esett, ami miatt viszont nem tudunk kertészkedni. Nincs baj, hiszen nagy a ház és ezért ennyi kéznek is bőven jut feladat benne. 

– A rendcsinálással és a takarítással iparkodni kell, mivel tizenharmadikán rendezzük meg a nyusziváró műsorunkat az épület melletti kunyhónál. Olyankor mindig előfordul, hogy valakiknek kedve támad megnézni a mi gyűjteményünket, és azt szeretnénk, ha mindent rendben találnának, akár egy képzeletbeli dédimama házában. 
– Természetesen nem csak azon a napon nyitjuk ki az ajtót a látogatók előtt. A kíváncsiskodásnak az a módja, hogy előzetesen be kell jelentkezni a kultúrház vezetőjénél, a Nyúl Gabikánál. Ő aztán időpontot egyeztet, s meg tudja szervezni a látogatóknak, hogy a megfelelő időpontban eljöhessek velük, hadd nézelődjenek nálunk kedvükre. Amennyiben olyan dolgot látnak, aminek nem ismerik a rendeltetését, akkor nagy örömmel elmesélem és bemutatom nekik. 
– Honnét került ide ez a rengeteg holmi? 
– A falu jótékony adakozóitól, akik ezeket az ük- és dédmamáiktól örökölték, és azt szerették volna, hogy a múzeumi jellegünket kihasználva közösség hasznára legyenek. Ebből állt össze a gyűjteményünk. 
– De hiszen ez egy nyárikonyha! 
– Pontosan! A mi vidékünkön majdnem minden ház elé építettek egy ilyen kis épületet, aminek a rendeltetése elsősorban a nyári főzőhely biztosítása volt. Erről is hosszasan lehetne mesélni, de mára is van aktualitása, hiszen begyújtottunk, és egy finom gulyáslevest főzünk benne ebédre, a ma itt dolgozók részére. 

Farkas Imre ezen a délelőttön nem a település polgármestereként, hanem „csak” egyszerű segítőként jelent meg. Elmondta: 
– Komoly ajánlást kaptam a rendezőktől, hogy milyen szerszámokat hozzak magammal erre a délelőttre. Ma reggelre elég komoly eső esett, és nyakig érő sár lett a kert többi ­részein, ezért aztán a legdurvább szerszámmal, egy kézre álló csákánnyal az épület mögötti füves területen találtam magamnak munkalehetőséget. A korábbi bokros terület maradványait szeretném eltávolítani innét a kerítés környékéről. A kisebb-nagyobb gyökérmaradványokat, hogy ne hajtsanak ki most rögtön a tavasszal, de akadt itt emberesebb tuskó is. Nem a szépérzékemet bántja elsősorban, hanem a hamarosan következő itteni kisebb beruházásnak szeretném a terepet előkészíteni. Ezen a területen csatlakozik ez az ingatlan a különböző közművekre, és nagyon remélem, hogy a szolgáltató bevezeti az ivóvizet a falumúzeum számára. Az előzetes papírmunkák már jó ideje készen vannak, most már csak a szakipari munkákra várunk. Ezzel a csákányolással az ő munkájukat szeretném megkönnyíteni. 

A legfiatalabb Bognár Csaba a Dunaferr-középiskola épületgépész tanulója, aki a közösségi munkájának egy részét végezte el ott azon a napon: 
– A rokonszakmákkal kapcsolatos feladatokat ugyan nem kaptam, de tennivalóról bőségesen gondoskodtak az én részemre is. Ezt nem panaszként, hanem elismerésként mondom, mert itt aztán mindenkire figyeltek, nehogy unatkozzon a mai délelőttön! 
– Idősebb hölgyek a munkatársaim, akik biztosan nagymesterei ennek a ki-be pakolásnak és a takarítás minden fajtájának. Önként vállaltam, hogy eljövök segíteni, ezért szívesen veszem, hogy ha akár minden percemet beosztják. Idejövet el sem tudtam képzelni, hogy milyen feladatokat kapok, de amikre megkértek, azt gond nélkül és szívesen csináltam. 
– Persze nem fog itt megszakadni senki sem, de a munkatempót is érdemes eltanulni az itteni kollégáimtól. Ma már cipekedtem, és mire észrevettem, már a belső takarításba is befogtak. Érdekes, hogy mennyire figyelnek a másikra. Nem te vagy az első, aki föl akarta vetetni velem a meleg ruháimat, hogy meg ne fázzak, ezért aztán „muszáj” volt visszaöltöznöm. Azt hiszem, hogy érdemes rájuk hallgatni ebben a dologban is. 
Az biztos, hogy én vagyok a legfiatalabb, de hogy nemzedéki ellentét nincs közöttünk, az biztos. Nem mondják, de érzem, hogy elismerik egymás, és így az én teljesítményemet is. Egy jókedvű és hasznos, munkával telő napot tölthettem el velük!