A rossz pénz nem vész el, és a nyugdíjasnak semmi ideje nincs

 Papp István életútjáról tudni kell, hogy békefenntartó volt Szudánban, pontosabban Darfur tartományban, az ENSZ-bázistól két kilométerre lakott. 2010-ben egy négyfős banda behatolt a házba, elrabolta, és kilencvenegy napot tartotta fogságban. Erről korábban így nyilatkozott: – Négy fegyveres jött be a házba, az őr ugyanis, akit mi fizettünk, és az ENSZ képzett ki, beengedte őket. Magyarul eladott bennünket. Nem volt mese, azt kellett csinálni, amit mondtak. Megkötöztek, majd a saját szolgálati autómba beültettek engem és egy szerb rendőrt. Menet közben egy kanyarban a szerb rendőrnek sikerült kigurulni, de én a hátsó részben voltam összekötözve, esélyem sem volt menekülni. 
2011. január 5-én szabadult a fogságból, pár hónapos pihenőt követően az ENSZ Minustah Haiti-missziójában folytatta békefenntartó tevékenységét. Majd innen 2017 őszén visszaengedték a darfuri misszióba, és onnan vonult nyugdíjba 2018. július 1-jén. Életútjáról beszélt csütörtökön a Pannon Oktatási Központban, amikor a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezete ifjúsági tagozatának a meghívására érkezett a POK-ba. Az ifjúsági szervezet vezetője, Oláh László az előadás előtt elmondta, hogy küldetésüknek érzik, hogy a fiatalokat hazafias honvédelmi nevelésre oktassák. Ebben pedig a POK nagyon jó partner. Ezt Papp István is megerősítette, mert azt tapasztalta, hogy a diákok érdeklődők voltak, végig figyeltek. 
– Még többet is tudtam volna beszélni a témakörről, a békefenntartásról. Azt kell hogy mondjam, a foglalkozás elérte a célját, jól éreztem magam. És azért is dicséret illeti a diákokat, mert egy katonai téma nem egyszerű, de végig érdeklődők voltak. 
– Ön az ENSZ békefenntartó erőinek kötelékébe tartozott. Egy magamfajta kívülálló számára úgy tűnik, hogy különösebb tekintélyük a harcoló alakulatoknál nem nagyon van. 
– Néhány évtizeddel ezelőtt a kék barett tekintélyt parancsoló volt. Napjainkban azonban nincs nimbuszuk a békefenntartó erőknek, főleg a Fekete-Afrikában. A békefenntartás lényege a lefegyverzés, de ez akkor működik, ha egy időben történik mind a két félnél. Ezen áll vagy bukik minden, mert ha az egyik félnél csak egy nappal tovább van fegyver, a dolog nem működik. 

– Ha már szóba került a lefegyverzés. Elképzelhető, hogy ez megtörténhet a most zajló orosz–ukrán háborúban? 
– Itt nem lesz békemisszió és lefegyverzés sem. Azt tartom elképzelhetőnek, hogy kialakítanak egy ütközőzónát a szemben állók között, ez lenne egy jó kiindulási alap egy hosszan tartó békéhez. 

– De térjünk vissza az ön kalandos életére, például arra, amikor kilencvenegy éjszakán keresztül volt fogoly. Hogyan tudta ezt az időszakot feldolgozni? 
– Itt nincs más megoldás, mint ki kell beszélni. A kínzásomat követően egy fél év alatt legalább negyven-ötven ilyen előadásra hívtak, amit akár élménybeszámolónak is mondhatnánk ma már. De azóta is többször megkeresnek felkészítés, kiképzés, illetve mint ebben az esetben, az ifjúság honvédelmi nevelése céljából, hogy tartsak a békefenntartói tevékenységemről előadást. Azért is kíváncsiak a véleményemre szakmai körökben, mert a mondandóm elősegíti a felkészítést, a kiképzést a hadseregben, hiszen olyan ember beszél nekik egy háborús helyen fogva tartásról, aki átélte, és nem könyvben olvasott róla. Egyébként a szabadulásom után egyből vissza akartam menni a misszióba, de akkor biztonsági okokból az ENSZ nem járult hozzá. 

– A családja hogyan fogadta, hogy gyakorlatilag a harctérre vissza akar térni? 
– Nem volt ebből semmi probléma, azt mondták, ­„rossz pénz nem vész el”. 
 

– Mi volt az oka, hogy épp önt ejtették fogságba Szudánban? 
– Azzal indokolták elrablásom, hogy egy piramisjátékban, amelyben a helyi kormányzó is szerepet játszott, az összes pénzüket elvesztették, és úgy gondolták, hogy egy amerikai túsz váltságdíja kárpótolná őket. A három hónapból egy hónapig úgy is néztek rám, mint amerikaira, és csak később békéltek meg azzal, hogy magyar vagyok. És ezzel a váltságdíj összege is természetesen lecsökkent, és már nem volt minden nap kecskeszem ebédre. 

– A szavaiból kiderült, hogy nem nyugdíjas életet élt eddig, de most nyugállományban van. Hogyan telnek a napjai? 
– Most már elhiszem azt a mondást, hogy a nyugdíjasnak semmire sincs ideje, mert most nekem semmire sincs időm. Soha az életemben nem volt naptáram, most van, teljesen magánjellegű. De szinte hetekre előre mindig tele van.