Ancsin János tizenkilencre lapot húzott, amikor Dunaújvárost választotta

1995-ben, 33 évesen igazolt nevelő- és az addigi egyetlen egyesületéből, az Újpestből a Dunaferr SE-be. Csapatkapitánya és szellemi vezére volt az újvárosi csikócsapatnak. A társak jóval tíz évvel voltak nála fiatalabbak, Tokaji Viktor például tizenöt évvel. Nem véletlen, hogy „Jani bának” szólították a többiek. Ebben a „Jani bában” a fiatalok minden tisztelete, szeretete benne volt. Ancsin János pedig nem élt vissza a helyzetével, kétszer is bajnoki címhez vezette övéit. 

De hogyan is kezdődött a legenda, hazai környezetben talán megismételhetetlen pályafutása. 

A nagymamája vitte jégre. Tőle kapta 1968 karácsonyán élete első korcsolyáját. Ezzel kapcsolatban nyilatkozta korábban: „Nagyon meglepődtem, amikor 1968 karácsonyán a nagymamámtól kaptam egy korcsolyát. Lehoztak az újpesti pályára, és nem sírtam az első jégre lépésnél, ami nagyon meghatározó volt, mert hat-hét éves korban a gyerekek félnek a jégtől.” 

A lényeg: a Buzás ikrek, György és Gábor (ők is válogatott hokisok voltak) anyukája beszélte rá a nagyit az ajándékra. A következő év januárjában a kis Ancsin Jani leballagott a Megyeri útra, és életében először jégre lépett. A Buzás fiúk vették pártfogásukba, és jó tanítómesternek bizonyultak, mert fél évvel később a legendás edző, Boróczi Gábor megkérdezte tőle: „Kisfiam, akarsz jégkorongozni?” 

Persze akart, s ezzel elindult egy káprázatos karrier. Üstökösként robbant be a honi jégkorongsportba, valamennyi utánpótlás-korosztályból kiemelkedett csillogó tehetségével, s elképesztően gólerős volt. Mindössze 17 évesen, 1979 decemberében mutatkozott be az Újpesti Dózsa felnőttcsapatában. Első ob I-es aranyára viszont várnia kellett, mert a hetvenes éveket uraló Fradi meg sem állt zsinórban tíz bajnoki elsőségig. Ancsin János ugyanakkor még az ősi rivális szurkolótáborát is ámulatba ejtette. Légiesen suhant a jégen, varázslatos cselekkel bolondította a riválisok védőit, s mivel mindig fent volt a feje – azaz korongvezetés közben nem kellett a pakkot néznie –, egy-két ütemmel rendre az ellenfelei előtt járt. Az áttörést Vitalij Davidov Újpestre érkezése hozta el. A korábbi 187-szeres szovjet válogatott klasszist a Dózsa testvércsapatától, a moszkvai Dinamótól kölcsönözték ki. A háromszoros olimpiai és kilencszeres világbajnokból lett edző hokiforradalmat vitt végbe három, magyarországi idénye alatt. S elindította a lilák nagy menetelését, akik 1982 és 1988 között hatszor végeztek a táblázat első helyén – a főszerepben Ancsin Jánossal (s ebből négyszer az öccsével, Lászlóval együtt). 

A most hat­van­éves egykori csatár két bajnoki címet szerzett az Acélbikákkal

Talán maga sem gondolta, hogy egy nap klubot vált. Ám a kilencvenes évek közepére végveszélybe került Újpesten a felnőtthoki. Mivel érzett magában erőt a folytatásra, Dunaújvárosba szerződött. 

Majd három, a Dunaferrben eltöltött szezon után harminchat évesen, 225-szörös válogatottként, tizenhat világbajnoki szerepléssel a háta mögött tette le az ütőt. A tizenhat világbajnokságon kilencvennégy mérkőzést játszott, ezeken ötvennégy gólt lőtt és ötvenhét gólpasszt adott. A legkellemesebb emléke a Ferencváros elleni emlékezetes sikereken kívül az egyaránt feljutással zárult 1983-as és 1998-as budapesti C csoportos vb. Az előbbi torna utolsó mérkőzésén egy góllal járult hozzá Kína 4–3-as legyőzéséhez, utóbbin pedig szintén betalált, illetve gólpasszt adott a Románia ellen kétgólos hátrányból 3–2-re megnyert utolsó meccsen. Ráadásul a románok elleni volt a búcsúmérkőzése a válogatottban, ezért a végén a csapattársai és a Budapest Sportcsarnokot zsúfolásig megtöltő közönség térdre borult előtte. 

De ne menjünk ennyire előre az időben! Nézzük, hogyan is tudott megújulni és gyakorlatilag a másodvirágzását élni Dunaújvárosban. 

– Amikor Dunaújvárosba igazoltam, tizenkilencre lapot húztam, hiszen egy szinte ifjúsági korú csapathoz szerződtem. Kercsó Árpád hívott, jól döntöttem, amikor igent mondtam neki. Csábított a Volán és a Ferencváros is, mégis a fiatalok mellett tettem le a voksom. Nehezen váltottam annak idején, de bejött, csak szép emlékeim vannak Dunaújvárosból. Három év alatt két bajnoki címet szereztünk. Úgy érzem, a társak és a szurkolók is szerettek, de én is őket. Nagy élmény volt az itt töltött időszak, mindig telt ház előtt játszottunk. Ja, és azt ne felejtsem el, hogy a fiatalok sokat korcsolyáztak helyettem, kímélték az öreg testemet. Ennek „fejében” próbáltam őket segíteni, tanácsokat adni a játékhoz, és az élethez való hozzáállás terén. Úgy érzem, abban, hogy Szapporóban megtörtént a csoda, és a válogatott, a dunaújvárosi játékosokra épülve, feljutott az A csoportba, nekem is volt részem. 

– Aki jártas a magyar jégkorong ’90-es évekbeli időszakában, az állítja, hogy Tyeplakovval olyan párost alkottak, amely nemzetközi szinten is ütőképes volt, hazai pályán se előtte, se utána nem láthattak olyan virtuóz és emellett eredményes jégkorongot, amit önöktől láttak a szurkolók… 

– Nagyképűség nélkül, ez így is volt. Tyeplakovval egyébként az első meccsem előtt kerültem egy sorba. Eredetileg volt egy Kugyimov, Erdősi, Tyeplakov csatársor, de Tyepi és Kugyi két nappal az első meccs előtt összeveszett. Ezért kerültem én abba a sorba, majd Kercsó Erdősi helyére Borsos Attilát rakta. Két éven keresztül úgy játszottunk, hogy Tyeplakov, Ancsin, Borsos volt a csatársorunk összeállítása, a bekk­párunkat pedig Tőkési Lajos és Szélig Viktor alkotta. A harmadik dunaújvárosi évemben Simon Csaba és Ladányi Balázs volt a két szélsőm, hátul pedig Tokaji Viktor és Horváth András szerepelt. 

– Végül három szezont húzott le az Acélbikáknál, és itt is hagyta abba a jégkorongot. A dunaújvárosi éveket követően már nem játszott egyetlen meccset sem. Nehéz volt annyi év után a búcsú? 

– Már a harmadik évet sem akartam megcsinálni. A jégkorongszövetség a válogatott miatt, amíg Szélig Árpád, a Dunaferr SE szakosztályvezetője a saját csapata miatt kérlelt, hogy folytassam. Végül beadtam a derekam, de akkor sem döntöttem rosszul, hiszen bajnokok lettünk. 

– Mennyire tartja a kapcsolatot az egykori dunaújvárosi csapattársakkal? 

– Akik ma is a hokiban dolgoznak, azokkal szoros a kapcsolatunk. Akik eltávolodtak a sportágtól vagy külföldön élnek, azokkal ritkán beszélek. De szerencsére az akkori Dunaferrből sokan tevékenykednek a magyar jégkorongban. 

Befejezésképpen: pontos statisztikánk nincsen, de talán a világon is egyedülálló, hogy egy játékos mezét, esetünkben a legendás 25-ös számú dresszt, két csapat is elbúcsúztatta. Vagyis a jövőben sem Dunaújvárosban, sem Újpesten senki sem öltheti magára a 25-ös mezt, az ugyanis nyugdíjba vonult a gazdájával egyetemben.