Örökre beírta magát a magyar kézilabdázás legjobbjai közé

– Milyen érzés volt ebben a csodás létesítményben átvenni ezt a díjat, ráadásul ilyen külsőségek, gálaműsor keretében? 
– Csodálatos és felemelő, nagyon örültem neki. Legalább annyira annak, hogy találkozhattam a régi játékostársakkal, közte a Dunaferrben velem kézilabdázókkal, de mindenki így volt ezzel. Amint megérkeztünk, egyből elkezdtünk beszélgetni, sztorizgatni, szerencsére volt rá időnk az ünnepség előtt. Leginkább a régi szép időket, sikereket idéztük fel, aztán persze a többi között szóba került, kinek mi van a gyerekével. Sőt, már lassan az következik, hogy mikor leszünk nagymamák (nevet). Persze, így rövid volt az este, ezért megbeszéltük, többször kellene összejönni valahol vagy valakinél. 
 

– Egy sportoló mindig nyerni akar, számít-e, hogy ki hányadik lett ebben a mindkét nem esetében tizenegyes rangsorban, amit a korábbi és jelenlegi szövetségi kapitányok állítottak össze? 
– Nem, egyáltalán nem. Számomra az is nagy megtiszteltetés, hogy beválasztottak ebbe a körbe. Egyébként nem véletlen, hogy az ünnepségen sem sorrendben szólítottak minket, azaz nem helyezés szerint. Amikor a nagy sikereket elértük, akkor is az együttes eredményessége számított és nem az én egyéni ambícióim, vagy az, ki az első vagy a második a csapatban. Persze, ha jól ment a játék és sok gólt dobtam, díjakat kaptam, az már csak hab volt a tortán, de első a válogatott, a klubcsapat eredményessége volt. 
 

– Miként tapasztalja, Radulovics Bojana nevét a mai fiatalok mennyire ismerik? Vagy inkább az idősebb korosztályoknak jelent sokat és számos szép élményt. Akár Dunaújvárosban, akár országszerte? 
– Ahhoz képest, mennyi év telt el azóta, amikor utoljára a pályán láthattak engem és a korombelieket, bizony nem felejtettek el. Ez nagyon jó érzés, ha hallják a nevemet, tudják kiről van szó, vagy valahol bemutatkozom, akkor sokszor rákérdeznek a fiatalabbak is, én vagyok az a Boki, aki...? Ez is egy visszaigazolása, hogy valamit letettünk az asztalra és sok-sok magyar embernek szereztünk szép és ezek szerint emlékezetes pillanatokat. Egyébként a sok eredmény mellett nekem az is az volt, amikor megkaptam a magyar állampolgárságot és utána lehetőségem nyílt az olimpián szerepelni. 
 

– Amikor kislányként a Vajdaságban elkezdett kézilabdázni, gondolta volna, hogy nemzetünknek ilyen sikeres és megbecsült tagja lesz, a Hírességek Csarnokának egyik alapítója? 
– Ó, dehogy, talán az álmaimban. A legjobb döntésem volt, hogy magyarrá lettem. Nemegyszer elmondtam, ezeket a sikereket nem tudtam volna elérni az akkori Jugoszlávia színeiben, ahol akkor még háború dúlt, és nemzetközi szankciók sújtották Szerbiát. Mindig hálás leszek a lehetőségért, de azt hiszem, ezt igyekeztem is viszonozni azáltal, hogy bizonyítsak a válogatottban és a Dunaferrben. Ami tőlem tellett, mindent megtettem. A legtöbb szépet és jót Dunaújvárosban és Dunaújvárostól kaptam, köztük a dísz­polgári címet is. 
 

– A női mezőnyben van, aki a mai napig kikéri a véleményét? 
– Igen, ez is remek érzés. Például a dunaújvárosi nevelésű Klujber Katrin, aki szintén balkezes. Az olimpia előtt beszélgettünk, mondtam neki pár tanácsot és bátorítottam, ami jól esett neki. 
 

– Volt szerencséjük 2004-ben a Papp László Sportarénában a magyar–horvát rendezésű Eb-n bronzérmet szerezni, ahol hetvenkét góljával a torna gólkirálynője is lett. Most az új, Európa egyik legnagyobb fedett létesítményében húszezer magyar szurkoló előtt játszhat a férfi válogatott január 13-tól a kontinenstornán. 
– Mit mondjak, kicsit, vagy nagyon is irigy vagyok (nevet). Persze, nekünk is voltak fantasztikus élményeink, meg játszhattunk több ezer szurkolónk előtt az olimpián, Zágrábban a világbajnoki döntőben, vagy éppen az említett budapesti mérkőzésen. Ám ez a létesítmény más lépték, köszönet a magyar kormánynak, hogy megépült, gyönyörű, csodálatos. S persze az Eb-rendezés támogatásáért is, férfivonalon ez lesz az első hazai világesemény. Nyilván jó lett volna, ha nekünk is megadatik ennyi ember előtt kézilabdázni és örömet okozni nekik. Egy ilyen atmoszféra sokat segíthet a csapaton, ha a helyén tudja kezelni, és nem teherként jelentkezik, de szerintem ezzel nem lesz gond. A mi ünnepségünk alapján sejtésem van, mi fogadja a fiúkat, amikor először telt ház lesz csütörtökön. Én jövök a mérkőzésekre, biztosan libabőrös élmény vár mindenkire. 
 

– Mit vár a csapattól? 
– Ennyi drukker előtt bármire képesek lehetnek, a lendület, ez a közös kohézió vinni fogja őket előre, és abban is biztosak lehetünk, most még inkább kiteszik szívüket és lelküket a pályára. Álmodjunk nagyokat, mi se gondoltuk, hogy az olimpián meddig jutunk. Bízzunk benne, minél tovább menetelnek, s akár még érmet is szerezhetnek. Nekünk, dunaújvárosiaknak pedig ott lesz a kapuban Mikler Roland, akinek külön is szurkolhatunk. 
 

A sikeres pályaív - Radulovics Bojana a jugoszláv Palic RK, a Zombor, Bane Sekulić, a Radnicki Belgrád, a spanyol Mar Valencia és a zalaegerszegi Caola SE csapatoknál töltött évek után, 1995-ben igazolt a Dunaferr csapatához, és itt érte el legnagyobb sikereit. 2006-tól 2007-ig a Győri Audi ETO KC játékosa volt. Súlyos sérülése okozta kényszerű szünet után 2009-től újra a Dunaújvárosi NKKSE csapatához csatlakozott, hogy segítse egykori csapatát nehéz helyzetében, 2011-ben fejezte be a játékot. A magyar állampolgárság megszerzése után a 2000-es sydneyi olimpián ezüstérmet szerző válogatott egyik legjobbja volt, az all star csapatba is beválogatták. Egy térdsérülés és fiának születése miatt másfél évre nélkülözte őt a nemzeti csapat. Visszatérése után részt vett a 2003-as horvátországi vb-n, ahol újra ezüstérmet szerzett és újra az all star csapat tagja lett, valamint 97 góljával a torna gólkirálynője. 2004-ben az athéni olimpián 5. lett és ismét gólkirálynő. Akárcsak 2004-ben az Eb-n, ahol bronzérmet szerzett az együttes. Ezen torna után jelentette be visszavonulását a válogatottságtól. Teljesítményének elismeréseként kétszer is a világ legjobb női kézilabdázójának választották, 2000-ben és 2003-ban.