A Tonka fivérek szívükben máig dunaújvárosi fiúk maradtak

Péter és Pál elválaszthatatlan ikertestvérek. Betöltötték a negyvennyolcadik életévüket. Egy helyen, ugyanazon szakmában dolgoznak, amit szeretnek, és büszkék a teljesítményükre. Hasonlóan látják a világot, soha nem veszekednek egymással. Legtöbben az első, vannak, akik a sokadik alkalommal is összekeverik őket a külső hasonlóságuk miatt. 

– Ezzel a külsővel nem csoda, hogy vonzzátok az emberek pillantását! 

Tonka Péter: – Gyermekfejjel mi is a focival kezdtük. Aztán hobbiszinten a konditerembe is bemerészkedtünk. Annyira bejött, hogy máig is nyomjuk. Az alapsportág után a kondi mellé kellett még valami, akkor tetszett meg nekünk a darts. Azóta azt is játsszuk. Előbb csak úgy dobáltunk, aztán önmagunkhoz képest egyre jobb szintre jutottunk. 

Tonka Pál: – Előbb a Kohász, majd a Dunaferr színeiben lettünk igazolt focisták 1982-ben. Aztán jött a katonaság, majd tizenkilenc évesen megtetszettünk egy határ melletti osztrák csapat vezetőinek. Végül visszatértünk a környékbeli csapatokhoz. Másod- és harmadosztály is volt benne. Iváncsán, negyvenévesen zártuk a labdarúgó-karrierünket. 

Mindketten komolyan vették a focit, a megyében elismert játékosok lettek

Tonka Péter: – Komolyan vettük a focit, de sajnos mégsem váltunk NB I.-esekké. Itt a megyében viszont elismert játékosok lettünk. Az sem egy egyszerű dolog, készülni kell a meccsekre, és megfelelő edzésmunkát kell elvégezni ahhoz, hogy egy jó hétvégi meccset tudjon játszani az ember. Kispályán is fociztunk, például a Sulák szőnyegben, aztán Budavári Árpinál a Három Királyban. Jó csapatok voltak azok is. A legfontosabb a sportban az egészség megőrzése és a versenyszellem fönntartása. 

Tonka Pál: – Egy komolyabb osztrák csapathoz való szerződéshez már egy igazi menedzserre lett volna szükségünk, de azért az az egy-két év így is nagyon jól jött nekünk. 

– Mivel foglalkoznak a civil életben? 

Tonka Pál: – Forgácsolóként végeztünk, és a vasműben kezdtünk el dolgozni 1990-ben. Előbb esztergályosok voltunk, majd a nagy horizontál esztergapadokon, a legnagyobb gépeken dolgoztunk. Tíz évet húztunk le náluk. 

Tonka Péter: – Most CNC-gépen dolgozok. Ez egy élvezetes munka, főleg azért, mert komoly a feladat, sokat kell közben számolni, és meg kell tervezni a munkafolyamatokat. Ezért van az, hogy Európa vezető országaiban ez egy anyagilag is nagyon jól megbecsült szakma. 

Tonka Pál: – Négy éve egy cégnél dolgozunk. Péter az ajánlásomra érkezett hozzánk egy másik németországi vállalattól. Ilyen komoly műhelyek között már nem egyszerű munkahelyet váltani. Alaposan leinformálják a jelentkezőket, és ha mindkét fél belegyezik, csak akkor mehet az egyik cégtől a másikhoz a munkavállaló. 

– Jó testvérek? 

Tonka Péter: – Nem voltak szikrázó részek az életünkben. Én még sohasem haragudtam a testvéremre. A legnagyobb baj akkor történt, amikor anyutól megkaptuk az ebédet, és neki több jutott egy krumplival, vagy pláne egy palacsintával! Ilyeneken tudtunk legjobban összeveszni. 

– Sokan vágyakoznak a külföldi munkák után. Belevágjanak? 

Tonka Pál: – Ebben a vírushelyzetben nem tenném. Ott is sok embert küldenek el kényszerszabadságra. Csakis akkor vállald be, ha van ismerősöd, aki azt mondja, hogy jöhetsz, mert megbeszéltem a főnökkel, biztos helyed lesz. Kivárnám ezt a koronahelyzetet. 

Tonka Péter: – Ott sem egyszerű a mostani élet. Németországban a buszra sem lehet ám csak úgy fölszállni! Mutatnod kell az érvényes oltási igazolványt, vagy a telefonon a kódodat. 

– Milyen a munkarend? 

Tonka Pál: – Mielőtt most hazaindultunk, aláíratták velünk az új munkaszerződéseket, miszerint heti negyven órát kell teljesítenünk. A munkát hat és nyolc között (tetszőleges időpontban) kell fölvenni. Mi héttől négyig vagyunk, nekünk az bevált. Van egy fél­órás ebédidőnk, és egy negyedórás reggeli szünet, amit nem fizetnek. Ezért hétfőtől csütörtökig nyolc óra tizenötöt dolgozunk. Pénteken viszont csak hetet. A németek erőltetik a harmincöt órás munkahetet, mert ők még ennyit sem akarnak melózni. 

Tonka Péter: – Ott nemcsak a nyugdíjat, hanem a nyugdíjpénztárat is fizetjük. Azt úgy csinálják, hogy ha minimum száz eurót fizet valaki, ahhoz a német állam plusz harminchat százalék támogatást ad hozzá. Ez egy olyan jelentős összeg, amit nem lehet kihagyni, mert egy biztosnak látszó jövőt ígér. 

– Szabadidő? 

Tonka Pál: – Németországban van egy fix munkaleállás. Ebben az évben augusztusban a harmincegy-harminckettedik héten bezár a cégünk. Most karácsonykor például huszonharmadikától január tizedikéig állunk. Az utazások, a nyaralások megtervezésénél ez egy nagyon szerencsés dolog. A munkáltatónak is az az érdeke, hogy jól érezze magát a melós. Minden percre pontosan, előre tervezhető. A hétvégéink is szabadok. Jók a programlehetőségek, nincs okunk a panaszra. A pandémia most ott is mindenkit korlátoz, de majd csak túl leszünk rajta. Amikor lehet, focizunk, kondizunk (otthon a tetőtérben építettünk egy jó termet). Jó a koncertélet is – a vírushelyzeten kívül. 

Tonka Péter: – Régen is bulis gyerekek voltunk, ma is szeretjük a jó zenét, pláne a koncerteket. Ismerjük a magyar híreket, képben vagyunk a hazai világot illetően is, de nekünk a régi sztárok maradtak a kedvenceink, nem azok, akik egyik napról a másikra berobbannak és esetleg holnap el is tűnnek. 

– A család? 

Tonka Pál: – Én 1998 óta vagyok nős, és van egy tizenkilenc éves fiam is, aki a Bánkiban most jár a technikusképzőbe. Ő is focizik, már kondiz­ni és néha dartsozni is jár. Jó körülmények között élünk Németországban, egy jó nagy, (négyszobás, nyolc méteres nappalis, gyönyörű teraszos) százharmincöt négyzetméteres lakást bérelünk kilencszáz euróért. Elfogadható árnak találjuk. A nagyvárosokban sokkal többe kerül. Kilencórányi autóútra élünk Dunaújvárostól. 

Tonka Péter: – Nekem is van egy komoly barátnőm. Régóta kint élünk Németországban, beilleszkedtünk, jól beszéljük a nyelvet is, de mindenféle szempontból magyarok maradtunk. Teljesen soha nem fogunk odatartozni, hiszen itt él a családunk és a barátaink is idekötnek bennünket. Ott is kialakítottunk egy társaságot, de a szívünk mindig hazahúz bennünket Magyarországra. Valószínűleg egyszer végleg haza is költözünk. 

Petrás Gábor, a DLSZ főtitkára is örömmel köszöntötte a fivéreket: 

– Régóta jó barátságban vagyunk. Fiatal korunkban a focipályán, a közösségi tereken és a diszkókban is rendszeresen találkoztunk. Kemények voltak, a testi kontaktokat lehetőleg elkerültük velük, mert ott ember nem ment el, ahol ők fölálltak. Leütközni őket? Felejtsd el! Főleg, ha egyszerre jöttek ki. Becsukták az ajtót és már meg is voltunk. 

Tonka Péter: – Gabesz egy kiváló középcsatár volt, aki szintén sokkal többre is vihette volna a fociban, ha egy jó menedzser intézi akkoriban a dolgait. Ő is a biztos munka mellett döntött, és így is szép karriert futott be.