A partnak egyedi, semmihez sem hasonlítható a hangulata

San Francisco 

Az első este gyorsan elaludtam és hajnalban korán fel is ébredtem. Képtelen voltam tovább feküdni, és még napkelte előtt Dénessel lementem sétálni az öböl partjára. A víz nyugodt volt, csak az autóforgalom és a leszálló gépek zaja zavarta meg a csendet. Egy parkoló mellett mentünk el, amikor egy ott álló idősebb úr megszólított bennünket, hogy nem árt vigyázni, mert mosómedvék vannak a környéken. 

Hitetlenül hallgattuk szavait, mert efféle állattal addig csak állatkertben találkoztunk. Aztán sétáltunk, sétáltunk, s lassan felkelt a Nap. Pazar látvány volt, amikor a napsugarak megcsillantották a távoli felhőkarcolókat, közben pedig előttünk szálltak le a kisebb-nagyobb gépek. Mire visszaértünk a szállodába, Anna már reggelivel várt minket. Étkezés után beültünk az autóba, és irány a Golden Gate híd. Harminc kilométert kocsikáztunk, amikor megpillantottuk a világ egyik legismertebb hídját, San Francisco 1937-ben átadott jelképét. 

A Csendes-óceán egyáltalán nem csendes, fúj a szél és hullámzik a víz

A látogatóközpont melletti parkolóban álltunk meg, és átadtuk magunkat a látványnak. Sok-sok fényképet láttunk róla, temérdek cikket is elolvastunk, de ott állni mellette, és nézni a hatalmas pilléreket, az öblöt és a környező hegyeket, leírhatatlan érzés volt. Pontosan 9838 km-re voltunk a szüleim dunaújvárosi lakásától. Pár fénykép a gyönyörű napsütésben, majd gyalog jártuk végig a hidat. Gyaloglás közben az öböl vizét figyelve fókákat, majd delfineket láttunk. A híd alatt néhány pelikán, felette pedig egy F–18-as vadászgép repült el. Egyik ámulatból estünk a másikba. Mellettünk biciklisek és kocogók haladtak el. A hídról az öbölre nézve megkerülhetetlen látvány volt a szikla, vagyis az Alcatraz.

 A Golden Gate-en naponta 112 ezer autó halad át, amiért persze fizetniük kell a sofőröknek személykocsinként az oda-vissza útra nyolc dollárt, amiből jut némi pénz a karbantartására. Oda-vissza sétánk után ismét Fordunkba ültünk, hogy autózzunk egyet „San Francisco utcáin”. A meredek emelkedők teljes egészében visszaadják az egykor népszerű sorozatban látott utcák hangulatát. Először egy, a Lombard Street melletti kis utcában álltunk meg, hogy készíthessünk néhány képet a rövid, meredek és kacskaringós egyirányú utcácskáról. A parkolóban tábla figyelmeztetett, hogy ne hagyjuk értékeinket az autóban. Érdekesség, hogy város meredek utcáin kötelező az útpadka felé fordított első kerekekkel parkolni. Aki nem így tesz, az büntetésre számíthat. A Lombard Street nemcsak a képeken, hanem a valóságban is remek látványt nyújt. Pár fénykép elkészítését követően mi is le­gurultunk a meredek kacskaringón, majd tovább hajtottunk egy gyönyörű, katolikus templomhoz, amit Szent Péterről és Pálról neveztek el, és 1924-ben építették fel, miután a helyén eredetileg álló templomot egy földrengés elpusztította. A templom vendégkönyvét nézegetve derült ki, hogy előttünk egy nappal magyarok is jártak ott… 

Következő „állomásunk” a város világhírű kikötője a „Fisherman’s Wharf” volt. Igazi nyüzsgő hely sok étteremmel és álladóan jövő-menő hajókkal. Parkolót találni normális áron szinte lehetetlen, csak néhány utcával feljebb a híres „Cable Cars” egyik végállomása mellett tudtunk két órára megállni, s ott legalább nem kellett fizetni. Az éttermekben viszont igen, ha jót akar enni az ember. 

A parton egymást érő éttermek közül egy McDonald’s-ben ettünk pár falatot és ittunk vaníliás kólát. Nem vagyok oda a cukros italért, de a vaníliás változatát időnként nem vetem meg. Egyszerűen jólesik néha egy pohárral. Majdnem tele hasunkkal egy kis séta után már a Pier 39-nél, azaz a harminckilences mólónál álltunk, hogy az ott sütkérező és különös hangokat hallató kaliforniai oroszlánfókákat nézegessük. Hatalmas, lomha állatok, nagyon furcsa hangokkal. 

A móló mellett ülőhelyek, ahonnan a turistákkal együtt bámultuk a fókákat. Tőlünk pár méterre pedig magyar hangokat hallottunk. Egy négytagú magyar család beszélgetett, miközben a meleg, napos, szellős időben nézegette a halászoknak is sok gondot okozó tengeri emlősöket… 

Fókázás után ismét séta, majd a meredek utcákon felkapaszkodva irány az óceánpart. 

Szerencsére a parkolás ingyenes volt, és hely is bőven akadt. Az idő továbbra is gyönyörű, napos, de a Csendes-óceán egyáltalán nem csendes, fúj a szél, és hullámzik a víz. A partnak egyedi, semmihez sem hasonlítható a hangulata. Ott áll az ember és csak bámul, élvezi a napot, a szelet és a víz hullámzását, miközben arra gondol: annyira nyugaton van, hogy annál már nem is lehet nyugatabbra, mert ott a távolban, ha el lehetne látni a túlpartra, akkor a Fülöp-szigeteket látná. 

Kicsit úgy érzi az ember, hogy a világ egyik végén van. Bizsergető, kellemes érzés, jó volt elgondolkodni, akkor és ott. 

Estefelé, visszaúton a szállodába, egy szupermarketben nézegettük a paradicsomokat, amikor egy hetvenes, ázsiai úr szólított meg minket. Először rámutatott az egyik fajtára és elmondta, hogy szerinte abból érdemes vásárolnunk, majd megkérdezte, hogy honnan jöttünk. 

A válaszunk után mondta, hogy régen nagyon jó volt a magyar foci, és nem érti, hogy most miért nem. Később azt is megemlítettük neki, hogy most éppen hol élünk, és egyből a Bayern Münchenre terelte a szót. A végén még az is kiderült, hogy a bácsi szingapúri, és tizenöt éve él az Egyesült Államokban. 

Az élelmiszerek kapcsán jut eszembe, hogy előzőleg azt gondoltam, Amerikában nagyon sok, kórosan elhízott embert fogok majd látni, de szerencsére kellemesen csalódtam. Egyáltalán nem jellemző, hogy sok kövér ember lenne az utcákon, a bevásárlóközpontokban. 

Az élelmiszerek csomagolására nagy betűkkel van felírva az energiatartalmuk, a vetőmagokon pedig jól látható módon olvasható: GMO-mentesek. Változik a világ nyugaton. (Folytatjuk)