Egy város és építésze

2021.11.27. 20:00

Weiner Tibor munkáiról méltatlanul kevés szó esik

A Kortárs Művészeti Intézetben (KMI) csütörtökön Végh Árpád Dunaújvárosból elszármazott építészettörténész – itt nőtt fel, itt érettségizett – tartott előadást A város és alkotója – Weiner Tibor dunaújvárosi munkássága címmel.

Agárdy Csaba

Az érdeklődésre nem lehetett panasz, mert a szervezőknek még pótszékeket is be kell hozniuk a KMI egyik kiállítótermében kialakított nézőtérre.

Az egybegyűlteket Deák Nóra, a KMI igazgatója köszöntötte, aki kiemelte, november 25. (az előadás napja – a szerk.) mérföldkő a település életében, hiszen 1961-ben ezen a napon lett Sztálinvárosból Dunaújváros a város neve. Deák Nóra után Pintér Tamás polgármester mondott beszédet.

– Dunaújvárosnak gazdag története van, és nagyon fontosnak érzem, hogy jó és egymással törődő közösség éljen itt, amely ápolja az elmúlt korok emlékét. Ezért vetettük fel, hogy megkeressük azokat a személyeket, akik 1961. november 24-én, vagyis utolsó sztálinvárosiként születtek, két ilyen személy van, és az első dunaújvárosiakat, akik 1961. november 25-én születtek. Ők hatan vannak, közülük sajnos ketten meghaltak – mondta a város első embere.

Balogh Imrét, Haskó Albint és Torma Zoltánt köszöntötte Pintér Tamás polgármester a KMI-ben

Hárman fogadták el a polgármester meghívását. Pintér Tamás Balogh Imrét, Torma Zoltánt és Haskó Albint köszöntötte a 60. születésnapján.

Ezután Végh Árpád építészettörténész – aki jelenleg a budapesti Lechner Tudásközpont munkatársa – előadása következett. Azzal kezdte, hogy Weiner Tiborról, Dunaújváros főépítészének, tervezőjének munkásságáról méltatlanul keveset beszélnek. Pedig nemzetközi szinten is elismert építészről van szó, akinek elég kalandos volt az élete. Megtudhattuk, hogy Németországban a dessaui Bauhaus hallgatója volt Hannes Meyer irányítása alatt. Ahogy Németországban erősödött a náci befolyás, a Bauhaus építészeket kiutasították. Mivel baloldali érzelmű volt, a Szovjetunióba távozott, de amikor egyre több építész tűnt el, és került Sztálin jóvoltából a Gulagra, innen is távozott, és Chilében folytatta munkásságát. (Itt a mai napig hatalmas tisztelettel ejtik ki a nevét.) 1948-ban jött haza, ezután az országot többet nem hagyta el, a hatalom nem bízott benne, nem kapott útlevelet.

1950 januárjától 1965-ös haláláig (mindössze 58 éves volt) különböző pozíciókban és szervezeti keretek között irányította az akkoriban „első magyar szocialista városnak” nevezett Dunaújváros, illetve Sztálinváros tervezését és építését.

Végh Árpád előadását egykori tervrajzokkal, filmekkel, fotókkal tette még érdekesebbé. Az 1950-ben elkezdődött építkezés hivatalos elnevezése a Dunai Vasmű és a D1-es lakótelep (ez most Dunaújváros) nevet viselte.

Az építkezés nem ment egyszerűen, leginkább azért, mert szinte nem volt gépesítés. Több terv is készült a várossal kapcsolatosan, végül a sávos beépítés mellett döntöttek. Ez 1952-ig tartott, és innen

1955-ig a szocreál érvényesült, Orlov elvtárs, Sztálin kedvenc építészének az építkezésen tett látogatása után. Ezután keretes szerkezetben épült tovább a város.

Végh Árpád arról is beszélt, amikor épült a város, a Vasmű úton még nem voltak fák, de utcai bútorokkal, amik amúgy is fontosak egy város életében, sokat javítottak a látványon. Egy képen bemutatta, milyen gyönyörű kandeláberek díszítették a Vasmű utat, és feltette a kérdést: – Archív fotókkal rendelkezünk, elérhetőek a régi tervek, miért nem lehet azokat a kandelábereket „újjáéleszteni”?

(Jogos a felvetés, remek alkalom lett volna erre a néhány évvel ezelőtti belvárosi rekonstrukció, de még most sem késő.)

A Városháza tér, vagyis a főtér megépítésének esete sem volt könnyű. Évekig vitáztak arról a szakemberek, a politikusok, hogyan nézzen ki, ezért az elkészülte mindig csúszott. Az első variáció a monumentalitásról szólt. Óratorony, ezerfős kultúrház és egy ötméteres Sztálin-szobor lett volna a főtér meghatározó eleme. 1953-ban azután megváltozott a terv, az óratorony helyett tanácsházát akartak építeni, itt lett volna a múzeum, a könyvtár, a kultúrház és egy megnagyobbított pártház is. Az 1954-es újabb tervezet volt az utolsó szocreál, de ekkorra elfogyott a pénz, és az építkezés leállt, lelassult. 1956-ban Weinerék visszatértek a modernizmushoz, sőt, egy olyan elképesztő lépést tettek, hogy a Sztálin-szobor helyére országzászlót helyeztek volna el. Nem is annyira a Sztálin-szobor eltávolítása volt a váratlan, hiszen ekkor már a diktátor halott volt, hanem az országzászló, mivel jóval később sem erőltették a szocializmusban a nemzeti jelképek elhelyezését a közterületeken. A főtérrel kapcsolatban több terv készült, ezeket kivetítőn láthattuk is, és megállapítható, látványosak voltak, és azt is, hogy végül a legpuritánabb, a legjellegtelenebb épült meg.

1961-ben lett Sztálinvárosból Dunaújváros, erről is megemlékeztek

Weiner munkásságát leginkább a kettőség jellemezte: meg akart felelni a pártnak és a lakosságnak is. Ezért élhető lakásokat tervezett, és nagy jelentőséggel bírt nála az, hogy, minél több legyen a zöldövezet.

Nagy újítása volt az előregyártás (Balla József segítette a munkáját). Ebben az esetben a gyár ment a helyszínre, vagyis nem a későbbi gyakorlat alapján készültek a lakások, miszerint a házgyárakból szállították az építkezés helyére a falpaneleket. 1958-ban kezdődtek el az építkezések: a mostani Széchenyi park magyar fejlesztés volt.

A második világháború után Dunaújvárosban épült először új, korszerű kórház. Weiner szempontjai alapján Farkasdy Zoltán készítette el a kórház terveit. Különlegessége volt, hogy a kortárs művészet alkotásait is felhasználták a kivitelezésnél, ez esetben egy absztrakt mű került az épületbe.

Végh Árpád építészettörténész remek előadást tartott
Fotó: Szabóné Zsedrovits Enikő / Dunaújvárosi Hírlap

Végh Árpád befejezésképpen Weiner dunaújvárosi munkásságát így foglalta össze: „Egy humánus város jött létre, amely könnyen bejárható, zöldövezetes.”

Ezek is érdekelhetik