Utazás piros, emeletes busszal

A kilencvenes években már könnyebben lehetett utazni. A repülés iránti szeretetem miatt kezdtem el angolt tanulni, és ´93-ban kapóra jött egy kedves ismerősöm telefonhívása, amelyben egy tíznapos, csoportos, nyelv­iskolás kirándulás lehetőségére hívta fel a figyelmemet. Egy héttel később egy áprilisi, pénteki nap estéjén sokadmagammal szálltam fel a Világjárók Utazási Iroda Ikarusz buszára és Kelet-Anglia felé vettük az irányt. Útközben néhány óra erejéig megálltunk Kölnben és Brüsszelben, majd egy parkolóban töltött éjszakát követően érkeztünk Calais-ba, ahol behajóztunk és a Sally Line hatalmas kompjával átszelve a La Manche csatornát, Ramsgate-ben kötöttünk ki.

Onnan már csak néhány kilométerre volt a Broadstair­ben található szállásunk. Az ezerhétszáz kilométeres utat negyvenegy óra alatt tettük meg. A kilencvenes évek Angliája fiatal kelet-európai szemmel maga volt a csoda. Kellemes pubok, barátságos angolok, bal oldali közlekedés, ár-apály váltakozása, mind-mind csodaszámba mentek. Egy remek kis nyelv­iskola „diákjaiként” családoknál voltunk elszállásolva, így bepillantást nyerhettünk a vidéki angol családok életébe. A tanulás mellett kirándultunk is, ennek során egy agárversenyt is megnéztünk. Érdekes volt az egész hangulata, a villámgyors kutyák, a közönség és a fogadás menete egyaránt. Egy napot Canterburyben töltöttünk, ahol megnéztük a híres, az UNESCO világörökségét képező, román, angliai gót és normann stílusban épült 157 méter hosszú és 72 méter magas canterburyi apátságot. Az utazás csúcspontját számomra London jelentette. Az addig csak képekről ismert város egyszer csak megelevenedett előttem. A híres épületek megtekintése után a Madame Tussaud híres panoptikumát néztem meg, ahová csak hosszas várakozást követően lehetett bejutni. Londonra egy nap nagyon kevés, ezért úgy döntöttem, hogy ha lehet, akkor egyszer még visszatérek az angol fővárosba. A nyelviskolás kirándulásunkról hazafelé néhány órára benéztünk Párizsba, majd Dunaújváros felé vettük az irányt.

Egy esztendővel később a London Stúdió dunaújvárosi tanfolyamára jártam, és a nyelv­iskola szervezett egy oxfordi túrát nyelvi kurzussal kiegészítve. A British Airways­nek éppen volt egy akciója, így fél áron lehetett repülőjegyet venni a Budapest–London–Budapest útvonalra. A tervezett oxfordi utazás időpontjára vettem jegyet, mert még egyszer nem lett volna kedvem Angliáig elbuszozni. A London Stúdió által szervezett utazás kellő jelentkező híján elmaradt, ezért, – hogy ne vesszen kárba a repülőjegyem – egyedül indultam el Londonba és Oxford­ba. Az internetkorszak előtt szállást még sokkal nehezebben lehetett foglalni, de valahogy sikerült, és 1994 márciusának utolsó napján életemben először nyugati légitársasággal és nyugati géppel utazva, Londonba repültem. A londoni Heathrow repülőtér érkezési oldalán egy másik csoportos utazáson ott tartózkodó fiatal lány várt, aki akkor még a barátnőm volt, és fél évvel később a menyasszonyom, egy esztendő múltán pedig a feleségem lett. Két londoni napot követően néhány napot Oxford­ban töltöttem el. Az egyetemi város magával ragadó hangulata, a sok-sok diák, a nyüzsgés, a szépséges természet, a csatorna hosszú, keskeny lakóhajói örökre emlékezetesek maradnak.

Visszatérve Londonba megvalósult egyik gyerekkori álmom: utazás egy öreg, piros emeletes busszal. Napijegy vásárlását követően felszálltam a 15-ös buszra az egyik végállomásán, és oda-vissza végigmentem vele az útvonalán. Természetesen az emelet első sorában ültem, néztem a forgalmat és élveztem a buszozás minden pillanatát. Elegendő időm lévén az Angol Légi­erő Múzeumát (Royal Air Force Museum) sem hagytam ki. A páratlan repülőgép-gyűjtemény megtekintését jó szívvel ajánlom minden arra járónak. Utolsó londoni napomon az esti indulás ellenére már kora délelőtt kimetróztam Heath­row-ra, hogy nézzem a forgalmat. A világ összes, nagy légitársaságának óriásai naponta adnak ott randevút egymásnak. Az egyik épület tetején lévő parkolóból nagyszerű kilátás volt a 26R pályára, és onnan bámultam órákig a fel- és leszálló gépeket, amelyek közül a csúcspontot az akkor még aktív, ma már csak múzeumokban látható, brit-francia építésű Concorde jelentette. A reptéri órák gyorsan teltek el, és este már egy öreg Boeing fedélzetén vettem az irányt Ferihegy felé. E repülésem érdekessége volt, hogy akkor még lehetett dohányozni a fedélzet hátsó soraiban, amit több utas ki is használt. Tizenegy évvel később ismét visszatértem Londonba, de akkor már fapados légitársaság gépén utazva a nagyobbik fiammal együtt. Az már egy másik történet.