Az első osztályom – nem teltek haszontalanul a kőrösis évek

Egyik kedvenc énekesem, a tragikusan korán elment Máté Péter gyönyörű dalának refrénjével kezdem mai kis múltidézésemet.

Az első óvó nénim (Csinády Gáborné), az első tanító nénim (Lénárd Lászlóné), az első repülésem (Dunaújváros, 1979.), az első külföldi utam (Lengyelország, 1979.) és az első autóm (Trabant kombi) mellett a legelső munkahelyem is örökre emlékezetes marad.

Negyedéves, azaz végzős főiskolai hallgatóként 1991 tavaszán már gondolnom kellett arra is, hogy hol fogok dolgozni diákéveim befejezését követően. Leendő műszaki tanárként a város általános iskolái jöttek szóba. A Béke téren felültem egy 19-es buszra, amelyről a Március 15. téren lévő végállomáson szálltam le, és állás után érdeklődőként a megállóhoz közelebb lévő Körösi Csoma Sándor Általános Iskolába néztem be. Az iskola akkori igazgatója, Csontos Pista bácsi kedvesen fogadott, és szerencsémre éppen szükség volt egy technikatanárra. A beszélgetésünk végén azzal váltunk el egymástól, hogy szeptembertől pályakezdőként a Körösiben fogok tanítani. Egy kérésem volt csak Pista bácsihoz, hogy lehetőség szerint tanítási tapasztalat nélkül ne legyek osztályfőnök, amit ő el is fogadott. Augusztus közepén az alakuló tantestületi értekezleten meglepetéssel értesültem arról, hogy várakozásommal ellentétben osztályfőnökként kezdem majd a tanévet. Az 5.d osztályt kaptam meg, ami egy nehéz társaságnak számított az iskolában. A már akkor is jelentős tanárhiány miatt a technika mellett matematikát és fizikát is tanítottam. Ma is emlékszem az első fizetésemre, ami bruttó 10 540 forint volt. (Ez az összeg a felét tette ki egy Budapest–Bécs–Budapest Malév-repülőjegynek.) Nehezen indultak tanári éveim, de aztán valahogy belejöttem. Remek kollégáim voltak, akik közül sokra ma is jó szívvel gondolok vissza. Az első, embert próbáló tanév után éreztem úgy, hogy idővel jó kis csapat lehet az osztályomból, és hatodik végén már úgy engedtem el őket vakációra, hogy biztos voltam benne: nyolcadikra össze fognak kovácsolódni. Az első két évemben nagyon szerettem tanítani. Sokat dolgoztam, és amikor csak tehettem, együtt voltam a tanítványaimmal. Kezdő tanárként, tele ambícióval, azonban nem voltam könnyű ember, de szerencsére az idő mindent megszépít.

Körösis éveim alatt kétszer vezettem az iskola alsóörsi táborozását, ami azért volt érdekes, mert a faluhoz való rokoni kötődésem miatt gyerekként egyszer sem táboroztam ott. Nagyon szerettem az osztálykirándulásokat és a táborozásokat, mert sok-sok jó beszélgetésre és közös élmény szerzésére adtak lehetőséget. Az osztályom elballagását követően még egy évet tanítottam a Körösiben, aztán búcsút intettem az iskolának, és a tanári pályának is.

Huszonöt évvel később, amikor a müncheni repülőtéren dolgoztam, egy volt tanítványomtól üzenetet kaptam a Messengeren, amelyben az állt: Tanár Úr! Holnap jövök Moszkvából az Aeroflot járatával Münchenbe, majd a Lufthansával tovább Baselbe. Tudunk találkozni?

Szerencsére sikerült, úgy intéznem az aznapi munkámat, hogy rég nem látott tanítványomat az orosz Airbus ajtajában várhassam. Kastaly Csabával együtt nagyon örültünk egymásnak. Egy kávé mellett sok régi történetet beszéltünk meg, és akkor éreztem azt, hogy talán nem teltek el haszontalanul az Körösiben eltöltött éveim.