Aranytalálkozó

Ahogy telnek-múlnak az évek, egyre szentimentálisabb leszek, vagyok. Talán nem nagyképűség, de nem voltam teljesen sikertelen sportoló, igaz, jégkorongoztam, ami nem a nemzetünk csúcssportága, de összességében a sport beleivódott a lelkembe. 1972-óta az olimpiák minden rezdülésére emlékszem, sokat örültem, sokat szomorkodtam a sportolóink teljesítménye miatt. (Amikor a kenus Wichmann Tamás nem nyert 1980-ban Moszkvában, még gyerek voltam, és annyira megviselt, hogy a kedvenc sportolóm nem tudta pályafutását megkoronázni, hogy szinte egy teljes napot végigsírtam). Ami a lényeg, az olimpia mindent felülír. Mint egykori sportoló és harminc éve gyakorló, elsősorban sporttal foglalkozó újságíró, sok olimpikont, olimpiai érmest, köztük bajnokot ismerek, többükkel, mondhatom, baráti kapcsolatot ápolok. Néhányukkal együtt nyaraltam, ifjonti hévvel együtt kerestük a hölgyek kegyeit, és együtt ittunk meg néhány pohár italt. De miért is ragadtam tollat, vagyis klaviatúrát? Lassan hatvanéves leszek, és azt hiszem, most jutottam a csúcsra sport terén. Ugyanis megadta a Jóisten, hogy a Dunaújvárosban nevelkedett, és haza mindig Dunaújvárosba jövő kajakos olimpiai bajnok Kárász Annával beszélhettem pár szót. Ami a legfontosabb, egy nagyon csinos, nagyon szerény, nagyon kedves hölggyel beszélgethettem. A Kárász Annával való találkozás mindent felülír a sportéletemben. A kezembe adta az aranyérmét, azt az aranyérmet, amit megkönnyeztem a televízió előtt is.

Nem megérdemelten, de ha rövid ideig is, „olimpiai bajnok” voltam én is

Most pedig a kezemben volt egy olyan medál, amelyet nagyon kevesen tudhatnak magukénak. Kárász Anna volt annyira kedves, aranyos, jó fej és sorolhatnám, jelképesen megosztotta velem az olimpiai aranyát. Hihetetlen érzés volt, éreztem az aranyérem kisugárzását, a különlegességét, az egész testem, lelkem bizsergett. Sohasem feledem el Kárász Anna gesztusát. Köszönöm.