Kicsike, de nem árva az őzsuta, a Sukorói Vadmadárkórház lakója

Megtestesíti mindazt az ártat­lanságot, bájt, ami miatt való­ban nehéz lehet otthagyni az erdőben vagy az út szélén, mi­kor a kirándulók rábukkannak. Pedig így kellett volna tenni!

Ottjártunkkor még éppen csak pár napos volt, első etetésében segédkezhettünk Berkényi Tamással, a Sukorói Vadmadárkórház vezetőjével. Az őzgida két hete került a kórházba, még nedves köldökkel, épp kicsúszott az anyukájából.

– Így gyűjtötték be kirándulók. Látták az út szélén álldogálni, anyját vélhetően a kocsi riasztotta meg – meséli az állatorvos, aki azt mondja: az őzeknél van egy rejtőzködő lapulási ösztön. Így ha veszély van, akkor neki mindenképpen el kell bújnia a gazban vagy a réten. Az újszülöttbe viszont azt programozta a természet, hogy ha bármi történik, neki lapulnia kell. Ilyenkor anyja próbálja magára vonni az ellenség figyelmét. Ám az embertől az őz is fél, ezért elmegy, amíg a veszély el nem múlik. Az őzike azonban nem fut utána. Ilyenkor hiszik azt a kirándulók, hogy „elhagyott, szerencsétlen gyerek” őzikét találtak, pedig nem. Valahol a közelben ott az anyja is – magyarázza Berkényi doktor, aki tudja, hogy most már kár lenne ugyanoda visszavinni a kis állatot, az anyja nincs ott.

– Ha jó kondíciójú, nem legyengült őzgidát találunk, hagyjuk ott – hívja fel a figyelmet, hozzátéve, hogy persze ha rossz állapotú, elesett, kiszáradt állatot találunk, az más kérdés. De „Nembandinál” nem kellett volna tenni semmit, maximum beljebb terelni az úttól. – Vélhetően vadasparkba vagy állatkertbe kerül később, ha megerősödik. Mire felnő, nagyon szelíd lesz, megszokja az embert, így a természetbe már nem lehet visszavinni.