A Puskás Arénában örökre szóló élményt kaphatott mindenki

Húsz másodpercig egymás nyakába ugorva tombolva ünnepeltünk, hogy aztán a Puskás Arénában hatvanezredmagamnyi magyarral, az ország minden pontján pedig milliók zuhanjanak vissza a földre, miután Schön Szabolcs gólját 0–0-nál les miatt nem adták meg a keddi magyar–portugál mérkőzésen. Körülbelül húsz centin múlhatott, mint a 84. percben az első portugál találat is, ami egy magyar védő lábán pattant meg. Aztán még jött kettő és a címvédő simán nyert, pedig nem érdemeltünk vereséget. A ­meccs utolsó perceiben a folyamatos buzdítás ellenére a csalódottság is ott ült az arcokon, mert olyan közel volt a csoda, a döntetlen. Sőt, ha az a bizonyos húsz centi nincs, akkor vezetésünk után ki tudja, mi lett volna a vége. Ám a tény a luzitánok győzelme, de a végletekig küzdő csapattól többet kaptunk, mint sokan várták a világ egyik legjobb válogatottja ellen.

Na, meg az is, hogy aki részese volt ennek az élménynek, meg a szombati, franciák elleninek lesz, életre szóló élménnyel gazdagabb. A portugálok nem győzték említeni, micsoda hangulatot varázsoltak a magyarok a lelátókra, az Eb helyszínei közül egyedüliként nálunk lehet telt házas meccset rendezni. A koronavírus okozta keserű, nehéz és bezártsággal töltött hónapok után, ráadásul Budapesten meg- és átélni egy ilyen eseményt, felemelő. A meccs napjára ismét focilázban égett az ország, a fővárosban már délután mindenütt magyar mezbe öltözött embereket lehetett látni, a keménymag mellett sok családot, kisgyereket is, a jövő nemzedékét. Ismeretlenek énekeltek, kiabáltak rigmusokat együtt, koccintottak a hangolódás közben, most nem számított ki zöld vagy lila, csak a nemzet egysége és a válogatott támogatása – a több tízezres szurkolói vonulás is hidegrázós pillanatokat okozott. Az pedig már csak ráadás, hogy nem egy ismerőssel futhatott össze az ember. S milyen érdekes, akivel korábban például Dunaújvárosban az utcán egymásra köszöntünk és mentünk tovább sietősen a dolgunkra egy héttel ezelőtt, most széles mosollyal és boldogan ölelkeztünk, mint akik ezer éve nem találkoztak. S ha már a felemelő másodpercekkel kezdtem, azzal is fejezném be, a csapattal a lefújás utáni közös Himnusz-énekléssel – ők a pályán, mi a lelátón tettünk meg mindent. Odalent győzött a jobb.