Ha valami kötelező, akkor az szinonimája annak, hogy tilos

– Nagynak és kopárnak láttam a várost. Nem volt közel sem ennyi autó. Ha akkor végignéztünk a Vasmű úton, egy nagy, kihalt rész volt. Az más kérdés, hogy rengeteg ember volt. A hétvégi sétálás, kirakatnézegetés egy program volt a nyolcvanas években. Most meg hétvégén embert nem látok az utcákon. Legalábbis gyalog nem.

– A fotózás hogyan szivárgott be az életébe?

– Azért jártam fotószakkörre, hogy az iskolába vissza tudjak menni, ne kelljen otthon a tanulással foglalkozni. Innen jött a fotózás.

A ballagáson virítottam a napon a fehér öltönyben, mint egy derítőlap

– Nem szeretett tanulni, mégis megtanulta tizenévesen a Munka Törvénykönyvét?

– De az nem volt kötelező! Ha valami kötelező, az a szinonimája volt annak, hogy tilos. Nyolcadikban megmondták, hogy a fiúk csak fekete öltönyben ballaghatnak. Megkérdeztem az osztályfőnökömet, hogy esetleg csíkos lehet-e. Azt mondta, az még belefér, vékony csíkos lehet. Én kiválasztottam egy fehér szövetet nagyon vékony fekete csíkokkal. A ballagáson virítottam, mint egy derítőlap. Nem küldött haza az osztályfőnököm, megkérdezte, hogy mi ez. Mondtam egy fekete öltöny széles fehér csíkokkal. Szerettem megkerülni a dolgokat. Ha valamit nem volt kötelező megtanulni, mint a Munka Törvénykönyvét, akkor megtanultam, mert érdekelt.

– Érdekelte tizennégy évesen?

– Bementem az Arany-iskola könyvtárába délutánonként, hogy ne kelljen otthon lennem. Próbáltak rám sózni olyanokat, mint A kis herceg. Ha van pár dolog, amitől viszketek, az A kis herceg. Mondtam, hogy nem érdekel. Jó, akkor nézelődj! Levettem a polcról a Munka Törvénykönyvét. Furcsán néztek rám. Lehet, hogy volt bennem egy nagy adag bizonyítási vágy, vagy hogy miért ne, megtehetem.

– Ilyen volt a jogi egyetem is?

– Az egy picit más volt. Nem voltam én felkészülve arra, hogy mennyit kell ott tanulni. Úgy voltam vele, hogy kéne valami diploma, mert nemsokára születik a gyerekem. Presszionálnám arra, hogy végezzen egyetemet, de milyen jogalapja van apának, ha neki nincs felsőfokúja. Mérnök legyek, építész, gépész? A matekhoz iszonyatosan hülye vagyok, ellenére annak, hogy kereskedő vagyok. Mi ad doktorit? A jog meg az orvosi. Akkor menjünk a jogira! Az évnyitón a rektor azt mondta: „…önök, akik itt vannak, bizonyára azt gondolják, hogy ha már az ember vadászik, akkor ne nyúlra menjen, hanem oroszlánra.” Ez egy nagyon jó mondat volt, én is így élem az életemet.

– Vette hasznát azóta?

– Két válaszom van. Nem vettem komolyabb hasznát. Egyrészt, mert sok mindent tudtam már azelőtt is. Sok újdonság nem ért a jog területén, mert egy csomó mindent megtanultam. Csiszolódott ez a tudásom, aktualizálódott. Másrészt nem dolgoztam jogászként soha, és nem is tervezem. Azért viszont vettem hasznát, hogy ha szembe kerülök egy olyan helyzettel, amit viszonylag nehéz megoldani átlagemberek számára, akkor nekem könnyedén megy. A Szegedi Tudományegyetemen feltettük a kérdést a nemzetközi jogi tanszéken a professzornak, hogy miért kell nekünk ennyi mindent ilyen szinten megtanulni, azt mondta: „ha maga innen kikerül, lehet ügyvéd, vagy bíró, ügyész, vagy bármi, ami a joghoz kötődik. Mi itt értelmiségieket képzünk. Azt a két betűt nem ingyen adjuk a neve elé, azért nagyon keményen meg kell dolgozni.” Meg is dolgoztattak nagyon keményen, de azt a fajta problémamegoldó képességet, amit ott tanultam, azt a mai napig tudom kamatoztatni. Meg azért ad egy tartást. Ha szembe kerülök egy nagyobb feladattal, akkor nem azt nézem, hogyan tudom a legegyszerűbben megoldani, hanem hogyan tudom tökéletesen megoldani. Ez viszont nem segíti az életemet. Mert adódnak olyan helyzetek, amikor a gyomorsav egy picit többet termelődik, mint az egészséges mérték. De szerintem ez csak előrébb viszi az embert.

– Azt mondja, kereskedő. De a városhatáron kívül Csikós Árpád fotóművészként ismerik.

– Ez jó felvetés, mert az ember, amikor többféle munkát végez, szembekerül azzal a problémával, hogy akkor ő most ki. Volt olyan időszak, amikor egyszerre volt jelen az életemben a kereskedelem, volt a fotózás és mellette tanítottam a főiskolán külsős­ként. Emlékszem egy olyan napra, amikor délelőtt vizsgáztam Szegeden jogból, délután vizsgáztattam Dunaújvárosban, és este beültem a teherautóba, és átparkoltam a rakomány bútorral zakóban. Akkor azon gondolkodtam, hogy akkor én most mi vagyok. Most már túl sok mindent nem akarok pluszba behozni az életembe. Azóta bejött még, hogy repülök, pilóta vagyok. De az biztos, hogy azt már nem akarom olyan szinten csinálni, ami már munka. A kereskedelem, a családi vállalkozás nyilván meg fog maradni az életemben nagyon sokáig, ahogy a fotózás is. De biztos, hogy egy picit átalakítom, próbálok már csak olyanokkal foglalkozni, amit szívesen fényképezek. A tanítás megmarad, mert nagyon szeretem csinálni, és nagyon régi vágyam, hogy politikával foglalkozzak. Hogy meg tudjam mutatni, hogy ezt is lehet teljesen másképpen, jól is csinálni. Aztán lehet, hogy beletörne a bicskám, de amíg nem próbáltam ki, addig nem tudom.

Lokálpatrióta is vagyok, és egyébként is ideköt minden

– Miért foglalkozik ennyi mindennel?

– Amikor elkezdtem a fotózást komolyabb szinten, akkor a kereskedelemből éltem, és a fotóra költöttem. Ma, ha a kereskedelemből származó jövedelmem eltűnne, nem esnék kétségbe. Csakhogy ez egy családi vállalkozás. Ha az ember egy idegen cégnél van, akkor fogja magát, veszi a kabátját, kalapját, és kisétál az ajtón. A családi vállalkozásnál ez nem így működik, emberek függenek egymástól. Nehezen tudnék kiszállni. Ki tudnék, csak olyan hátrányok árán, amit nem szeretnék felvállalni. Lokálpatrióta is vagyok, és egyébként is ideköt minden. A feleségem budapesti származású. Hétfőn hajnalban mindig vittem vissza a munkahelyére, nagyon belefáradtam. Akkor ígéretet kellett tennem, hogy egyszer majd odaköltözünk, de most már szerintem ez elévült. Ha egyszer elköltözünk, akkor inkább egy nyugisabb környezetbe.

– Hogy kerül egy japán vállalat marketingcsapatába?

– Megkerestek. Az volt a cél, hogy vállalatok arculatát alakítsák ki az új tulajdonosok számára. Ehhez kerestek fotóst. A magyarországi közvetítő megmutatta a munkáimat Nishimura úrnak, aki eljött egy fotózásra, és azt mondta, rendben van. Akkoriban ez nagyon meglepett, és nagy megtiszteltetésnek tartottam. Mostanában már nem lepődnék meg annyira, hiszen ha az ember letesz bizonyos szintű munkákat az asztalra, akkor az egy idő után hozza magával, hogy előbb-utóbb az a kör fogja keresni, és jó esetben nem az árajánlat utolsó sora fog dönteni. De el is várnak cserébe sokat.

– A repülés régi álom volt?

– Már gyerekkoromban szerettem volna repülni, meg űrhajózni, de valahogy sose jött össze. Aztán történt valami, amit üzenetnek fogok fel. Mentem az autópályán, és mellettem repült viszonylag alacsonyan egy helikopter. Nagyon szürreális volt. Aztán előttem leereszkedett egy fehér kis pók a napellenzőmről, ami nem sokszor fordult elő velem életemben. Tudom, ha ez megtörténik, akkor annak jelentősége van. Repül mellettem alacsonyan egy helikopter, a pilóta átnézeget, vigyorog, a pók meg leereszkedik, akkor már nincs tovább, nem lehet tovább húzni, és lett pilótaengedélyem.

– Mit szeret benne a legjobban?

– Hogy el tudok távolodni a földtől, meg tudok olyan dolgot tenni, amit a legtöbb ember nem. A másik, hogy minden munkám, ha tanítok, ha az üzletben vagyok, ha fotózok, mindig emberek között vagyok. Néha nagyon tud hiányozni, hogy egyedül legyek, és egy kicsit magamba tudjak fordulni.