Megpróbál az ember túljárni a jó érzékszervű vadak eszén

– Úgy gondolom, hogy a szakmai díj talán fajsúlyosabb, mint a közönségdíj. Nem tudom, melyik hónapban ki volt a szakmai zsűritag, de jeles fotós szakemberek voltak. Minden hónapnak megvolt a szakmai és a közönség nyertese, ezek közül a háromtagú zsűri döntötte el, ki legyen az abszolút győztes. Két vadászati lap van, a Nimród, illetve a Magyar Vadászlap, amely meghirdette ezt a pályázatot. Közel négyszáz pályázó több mint kétezer képpel nevezett. Nehéz volt a választás a zsűrinek. Nyomon lehetett követni minden hónapban a képeket, és ezt látva azt mondhatjuk, hogy Magyarország egy eldorádó a fotósok és a téma szempontjából is. Nagyon szép képek voltak.

– Hány éve ragadta el ez a hobbi? Vagy inkább hivatás?

– Hobbinak mondanám, ami később félig-meddig hivatás is lett. Dunaújvárosban laktam, de felnőttkoromig minden nyarat Kisapostagon töltöttem. A családban is voltak hasonló természetszerető, fotós emberek, és állandóan jártuk a Dunát, a Hegyekalját, a Schalbert-szigetet.

Tizenegy éves koromban kaptam az első fényképezőt, egy Skolnyik márkájú gépet, ami azóta is megvan, azóta csattogtatok. Gyerekkorom óta érdekelt a természet, erdészmérnök szerettem volna lenni, de nem kerültem be az erdészek gyerekei és a protekciósok közé Sopronba, így középiskolában mezőgazdaságot tanultam. A végén eldöntöttem, hogy nem a vadászat lesz a hobbim, hanem a fotózás, így jobban ki lehet fejezni a természet szépségét. Nagyon érdekelt az etológia, az állatok – elsősorban az emlősök – viselkedése, ez a mai napig megmaradt. A velejéig kitanultam, kitapasztaltam, ami időm csak volt, mindet kint töltöttem a természetben. Hogy ne maradjak nagyon távol a vadászattól, vadgazdálkodási szakmérnök, de előbb agrármérnök lettem lassan harminc éve. A családi háttér úgy alakult, hogy bár lett volna lehetőségem a szakmában elhelyezkedni, de maradtunk Dunaújvárosban. A hobbim egy kicsit munkává is vált, mezőgazdasági vadkárbecslőként is dolgozom, illetve vadászati célú fotózásra is hívnak, elsősorban őz fotózására.

– A képeinek az a titka, hogy remekül ismeri az állatok szokásait, és előre gondolkodik?

– Igen, a viselkedésük nagyon érdekel. A természetfotózáshoz három dolog kell. A természet és az állatok ismerete, a felszerelés, és a szerencse. Az én tapasztalatom szerint kilencven százalékban a szerencse.

Hiába ismerem a mozgását, viselkedését, bármilyen időjárási tényező, front megváltoztatja a mozgását, és ahol mindig járt tíz napig, ott a következő napon nem jön. Egy-egy megbízásnál néha másfél hónap is beletelik, mire olyan képet tudok „lőni”. Én maradtam a hagyományos természetfotós, aki nem az épített leseket, és a beetetéses technikát alkalmazza, maradok annál, amit a természet ad. A legjobb a hajnali és az esti órák, vagy ha borult. A színek is jobban kijönnek, a vad is jobban mozog. Van, amikor kimegyek tízszer, és semmi nem jön. De kint vagyok, hallgatom a madarakat, figyelem az állatok mozgását. Máskor kimegyek, és öt perc alatt megvan a téma, amire tíz éve vártam. Van olyan is, hogy lemaradok róla, mert jobbról várom, és balról jön, pedig a szél arra fúj. A surranó vadakat nyiladékokon lehet „elkapni”, és ott lehet, hogy tíz másodpercem van csak. Előfordul, hogy rá kell kiáltani, mert nem áll meg azon a rövid szakaszon. Megpróbál az ember túljárni a jó érzékszervekkel rendelkező vad eszén. Nekem ez a vadászat, ebben élem ki.

– A felszerelés is fontos?

– Fontos. Ha a gép nem is olyan szuper, egy jól „rajzoló” objektív sokat jelent. A MILC gépek megjelenésével teljesen zajtalanul lehet fotózni, és most én is szert tettem egy Nikon Z50-esre, így az objektívjeimet tudom tovább használni. Most már azt mondom, hogy emlős vagy madár fotózásakor elengedhetetlen. Három méterre odajön a nyúl, lövök rá, és csak néz, nem hallja, hogy csattan a gép. Régen egy képnél többet nem lehetett csinálni. A nyertes, rókás kép egyébként Baracs határában készült a nádas szélén, párzási időszakban, koslatáskor egy Canon 7D Mark II-vel, egy 4/500-as objektívvel.

– Melyik emlős a kedvenc?

– Ezen a környéken a nagyvad az őz. A képeim nagy részén őz van, de ami emlős, az bármi jöhet. Igazi kedvenc a farkas, vonzó a természetessége. A sakál hasonló vad, amit már volt szerencsém többször lefotózni, mert a környéken elszaporodott.

Magyarország egy eldorádó a fotósok és a téma szempontjából is

– Távolabbra is elmegy egy-egy képért?

– Megvannak a kapcsolataim szakmai vonalon, úgyhogy járok a gemenci részre, Ásotthalom környékére, a Bakonyba, az Északi-középhegységbe. A legfőbb ellensége a természetfotósnak az idő, így ezt egy kicsit nehezebb összeegyeztetni.

– A Mezőföld Természetfotó Egyesületen belül megosztják a tapasztalatokat?

– A vírus előtt havi rendszerességgel gyűltünk össze, és vetítettünk saját képeket, elmondtuk az élményeket, kitárgyaltuk a szakmaiságot. Minden évben van kiállításunk. Egy zártkörű csoportban szavazunk a beküldött képekről, és egy háromfős zsűri dönti el, mit állítunk ki. Aztán jön a kedvencünk, a címadás. Nagyon sok remek fotós van a klubban.

– Meddig folytatja? Amíg a térde bírja?

– Ahogy idősödik az ember, próbál könnyíteni a felszerelésen, hiszen nagyjából tíz kilót cipel. Én még adtam pár évet magamnak, még úgy érzem, hogy bírom. A térdeim érzik az időjárást, de kint vagyok hóesésben, hidegben.