Egykor Kommunarszkban lehettem építőtáborban

Dunaújváros

Sok év távlatából visszagondolva szerettem a főiskolára járni, mert többségükben remek tanáraim és nagyszerű tankörtársaim voltak. Olyan élményeket kaptam az ott töltött évek alatt, amelyekre mindig szívesen emlékszem vissza, s amelyeket nagy bánatomra mai diákutódaink már nem élhetnek át.

Az első évfolyam nagyon döcögősen ment, a nyakunkba szakadt tengernyi tanulnivaló miatt. Három vizsgaidőszak a tanév során, a végén két szigorlattal nehezítve. A mai napig fülemben cseng egykori matematikatanárom, Horváth Ferenc (Deter) első előadásának legelső mondata: „Tisztelt Hallgatók! Önök a műegyetemi matematika erős kivonatát tanulják itt nálunk, és úgy nézzenek e tárgyra, hogy ha sikerül a szigorlatuk, akkor a diplomájuk egyik sarkát a zsebükben tudhatják.” Az idő igazolta a tanár úr szavait, és akik túlélték a matematikaszigorlatot, azok később jó eséllyel le is diplomáztak.

A fárasztó tanév, és az azt lezáró vizsgaidőszak után adódott egy lehetőség, hogy négy hétre „építőtáborba” utazhassunk a szovjetunióbeli Kommunarszkba. Addig már kétszer jártam turistaként északkeleti szomszédunkban, és kíváncsi voltam, hogy milyen élet van Moszkván és Leningrádon kívül a birodalomban, így jelentkeztem az utazásra.

Az első évemet lezáró utolsó vizsgám az indulás napjára esett. Délelőtt még mechanikából kollokváltam, este pedig már a Budapestről Kijevbe induló Tisza Expresszen találtam magamat. Budapest–Kijev repülővel másfél óra, vonattal huszonegy. A szovjet hálókocsikból álló szerelvény Záhony (Csap), Munkács és Lemberg érintésével vitte el kis csapatunkat az akkori Ukrán SZSZK fővárosába.

Az időigényes záhonyi forgózsámoly-cserét követően néha bosszantóan lassan araszolva győzte le vonatunk a Kárpátok emelkedőin, a viaduktjain és alagútjain vezető utat. Jobb híján olvastunk, beszélgettünk, kártyáztunk, párkopejkás teát ittunk, és természetesen előkerültek a pálinkásüvegek is.

Sajátos varázsa volt vonattal utazni a Szovjetunióba. Kijevben az érkezést követően akadt néhány szabad óránk, amit városnézéssel ütöttünk el, majd este felszálltunk a Kommunarszkba induló, belföldi járatra.

A harmadosztályú kocsikban háromszintes, kőkemény műanyagból készült priccseken utaztunk. A szag, amelyet ott éreztünk, felejthetetlen. Kijevből tizenhat óra zötyögés után érkeztünk meg a kommunarszki vasútállomásra. Az állomás közvetlen szomszédságában füstölt az ottani hatalmas vasipari kombinát. Főiskolásokként az ottani testvérintézmény meglehetősen színvonalas kollégiumában szállásoltak el bennünket.

Egy nap pihenőt követően első „munkanapunk” munkavédelmi oktatással kezdődött. Hiába tanultunk sokan sok évig oroszul, tolmács – egyik tankörtársunk – segítsége kellett ahhoz, hogy megértsük a szakszavakat.

Háromhetes építőtábori „munkánk” során egy lakótelep építkezésére jártunk dolgozni. Tettünk-vettünk, nézelődtünk, s el nem tudtuk képzelni, hogy valaha el fog készülni a lakótelep, mert tevékeny embereket alig-alig láttunk.

Délutánonként kirándultunk, ismerkedtünk a helyi hallgatókkal és a vendéglátóipari egységekkel. Néhány városlátogatás is belefért az időnkbe, így eljutottunk Donyeckbe és Oleg Kosevoj városába, Krasznodonba (napjainkban Sorokyne) is. Érdekes volt az akkori, számunkra felfoghatatlanul nyomorúságos szovjet világ.

Számunkra felfoghatatlanul nyomorúságos volt az akkori szovjet világ, a lepukkant utcák és terek

Az emberek, a lepukkant utcák és terek, a lajtos kocsiból árult kvasz, az üres üzletek, a hozzánk képest mérhetetlen szegénység, a sok katona látványa stb.

Egyszer az utcán sétálva egy katonatiszt megszólt, mert nem tetszett neki a rajtam lévő rövid Méta-nadrág. „Munkánk” végeztével néhány napra Jaltába utaztunk. Eredetileg repülővel szerettünk volna menni, de lehetetlen volt Aeroflot-jegyhez jutni, így tizenkét órás buszozást követően érkeztünk meg a Fekete-tenger partjára. Jaltát kellemes, jól kiépített üdülővárosnak láttam, amelynek kikötőjében hatalmas GANZ feliratú daruk rakodták ki és be a hajókat.

Jaltai szállásunkat kicsit zsúfoltnak éreztem, mert huszonöt főre jutott egy kicsi kis vizesblokk, amit akkor fiatalként nem vettem zokon. A krími üdülőhelyen remekül éreztük magunkat, és az időjárással is szerencsénk volt. A nyaralással töltött napokat követően visszabuszoztunk Kommunarszkba, onnan pedig egy nappal később egy szovjet belföldi vonattal Kijev felé vettük az irányt.

Akkor már négy hete voltunk távol itthonról, és nagyon vártuk a hazaérkezést – mint később kiderült, hiába.

A belföldi vonatunk négy­órás késést szedett össze Kijevig, ami pont elég volt ahhoz, hogy lekéssük a Budapestre induló Tisza Expresszt. Gondoltuk, hogy semmi baj sem történt, majd elmegyünk haza a következő vonattal, de nagyot tévedtünk. A nyári nemzetközi vonatokra ugyanis hónapokkal korábban elfogytak a jegyek, így esélyünk sem volt, hogy egy csoportnyi embernek tudjunk jegyet vásárolni. Fáradtan és szomorúan fogadtuk a helyzetet, és a pénzünk is fogytán volt. Mentőötlet gyanánt felhívtuk a kijevi magyar konzulátus munkatársait, akik segítségünkre voltak nehéz helyzetünkben. Egy éjszakára szereztek kollégiumi szállást, és elintézték, hogy egy belföldi vonattal el tudjunk utazni Csapig.

Érdekes volt a vonatozás, mert az egyik kocsi „parancsnokáról” kiderült, hogy kárpátaljai magyar, és jól beszéli az anyanyelvünket. Órákat beszélgettem vele, és hosszasan mesélte el csernobili élményeit (1988-at írunk, s két évvel voltunk az atomkatasztrófa után).

A kijevi indulást követően kilenc órát utazva álltunk meg Lemberg állomásán. Akkor még nem tudtam, hogy a galíciai város konzervatóriumában elsőéves zongorista diákként tanult egy ungvári diáklány, akivel öt esztendővel később Magyarországon találkoztam, és aki immár huszonöt esztendeje a feleségem.

A kocsiparancsnokkal való érdekes beszélgetés miatt gyorsabban telt az idő, és Munkács elhagyása után meg is érkeztünk Csapra, ahol gyalog keltünk át a vasúti határon, majd felültünk a MÁV szerelvényére, s néhány órával később már meg is ölelhettem a szüleimet a budapesti Keleti pályaudvaron. Egy nappal később pedig beültünk a családi kockaladába, és Nyugat-Németország felé vettük az irányt.

Azóta huszonhárom év telt el, és nagyot változott a világ. A Szovjetunió megszűnt, Kommunarszk neve Alcsevszkre, a dunaújvárosi Kommunarszk körút neve pedig Lajos király körútra változott.