Öt év pokol és egy őszinte vallomás – Egy anya sosem adja fel!

A kisalföld cikke egy édesanyáról szól, akit bizonytalansága és kétségbeesése arra ösztönzött, hogy a segítségünket kérje. Rajtunk keresztül szeretné figyelmeztetni a családokat. Azoknak a tinédzsereknek a szüleit, akik hozzá hasonlóan úgy gondolják, hogy az intelmek, a szeretet, a féltő gondoskodás távol tudja tartja gyermeküket a kábítószertől. Pedig mindez nem elég.

A drog alattomos, lassú méreg, és szinte észrevétlenül veszi át az irányítást. Csak akkor engedi el az áldozatát, ha a megfelelő segítség, a megfelelő időben érkezik.

A cikkünkben megszólaló édesanya évekig a sötétben tapogatózott, és túl későn szembesült azzal, hogy a tagadás takarta előle a fényt.

„Az általános iskola végén kezdődött, az első szerelemmel. Hagytam, hogy a lányom megélje, mert úgy gondoltam, ez fontos egy fiatal életében. Hagytam, hogy boldog legyen, még ha nála jóval idősebb is volt a fiú. Nagyon csúnyán végződött, de tartott három évig. Csak nemrég értettem meg, hogy Anna nem hozzá ragaszkodott, hanem a szerhez, amit közösen használtak. Ismertem a fiút, kis közösségben élünk, tudtam, hogy jó családból származik, de csalódnom kellett. Anna egyszer bevallotta, hogy megütötte. Könyörögtem, hogy meneküljön, mert aki egyszer megteszi, megteszi később is. De nem hallgatott rám. Valahol mélyen mindig azt éreztem, hogy óvnom kell a lányom a drogtól. Akárhányszor volt egy riport a tévében vagy megjelent egy cikk, megnézettem vele, hogy ne feledje, mit művel az emberrel. A legnagyobb félelmem vált valóra.

Aztán elkezdődtek a problémák az iskolában és itthon is. Borzalmas vitáink voltak, megromlott a kapcsolatunk. Kimaradozott, csavargott, rendetlen lett, nem segített a házimunkában. De az egészet betudtuk kamaszkori lázadásnak.

A mai napig nem ismerem a szeretetnyelvét. Amikor azt kértem, hogy töltsük együtt az időt, csináljunk valamit közösen, ő a barátait választotta. Ha megleptem valamivel, amire vágyott, azt mondta, ne akarjam pénzzel megvenni.

Elkezdődött a középiskola és jöttek a pofonok

A fiú teljesen kisajátította, Anna képtelen volt beilleszkedni. A szünetekben egymással telefonáltak, tanítás után sokszor késő estig csavarogtak. Már az első félévben megbukott matekból. Tanárt fogadtunk mellé, hogy fel tudjon zárkózni. Egyre tehetetlenebbnek éreztem magam. Beszéltem a tanáraival, elmentem kineziológushoz, elvittem a nevelési tanácsadóba, és sehol senkiben nem ébredt fel a gyanú, még csak nem is utalt arra, hogy Annának nem csak lelki problémái vannak, hanem ezeket tetézve kábítószert fogyaszt, és ez lehet az oka a kirohanásainak és hogy a kapott segítség nem ér célba.

Kiderült, hogy állandóan elalszik órán, amit nem értettem, mert otthon is aludt éjszaka. Megállapították róla, hogy tanulási zavarai vannak. Fejlesztést javasoltak, de ott is csak elnyúlt az asztalon, vagy a körmeivel játszott, nem figyelt. Pár alkalom után már el sem ment.

Elkezdtem tiltani a fiútól, szabályokat állítottam, hogy mikor találkozhatnak, mennyi ideig lehetnek együtt. Akkor kezdett el szökdösni. Egyszer hajnalban, amikor dolgozni indultam, az anyai ösztönöm azt súgta, hogy nyissak be a szobájába. Azt hittem, békésen alszik, de nem volt sehol. Az üres ágy és a nyitott ablak állt velem szemben. Végül elengedtem. Abban bíztam, hogy megváltozik. Tizenhat évesen költözött el először, aztán nem sokkal később hazajött. Utána megint elment és újra megjelent. Ez így ment két éven keresztül. Alig töltött itthon pár hetet, vagy a fiú, vagy ő visszakönyörögte magát.

Mindenki rá akart hasonlítani

Anna kitartó és életre való kislány volt, eleven és okos. Szerették az iskolában. Ha kapott egy hármast, addig nem vallotta be, amíg ki nem javította. Ha kitalálta, hogy megtanul görkorcsolyázni, addig gyakorolt, amíg nem ment az ugratás. Mindenki rá akart hasonlítani.

Amikor szakítottak, úgy tűnt, helyrebillen az életünk. Anna tizenhét évesen elkerült egy másik városba, egy másik iskolába. Tetszett neki, ment a tanulás is, és újra szerelmes lett. Egy évig tartott a kapcsolat, aztán pokollá vált az életünk.

Csavargott, mindig rendetlenség volt körülötte. Nem tisztálkodott, pedig korábban adott magára. Észrevettem, hogy napokig ugyanazt a fehérneműt hordja. Szóvá tettem, mire ő felháborodott és hőzöngött. Kimaradozott, néha egész hétvégékre eltűnt. Abbahagyta az iskolát. Őrlődtünk mellette, és már haza sem akartunk menni, ha otthon volt. Ha nem aludt, akkor üvöltött. Rettegtek tőle a testvérei. Feltűnt, hogy reszket a keze és folyton be van dugulva az orra. Borzasztóan lefogyott.

Elment, mert el kellett mennie. A férjemmel döntöttünk így. Most azt sem tudom, hol lakik. Két hétig itt, pár napig ott, ahol megkapja, amire szüksége van.

Ha nem kaptunk hírt róla, nyugodtan feküdtünk le, mert az azt jelentette, hogy nem érte baj.

Ha hívott, csak hazudozott és ígérgetett. Azzal vádolt, hogy nem szeretem őt, hogy nem teszek érte meg mindent. Idővel elhittem és én is magamat hibáztattam a szenvedéseiért.

A markában tartott azzal, hogy rossz anya vagyok.

Másfél évvel ezelőtt egy beszélgetés alkalmával megosztottam egy ismerősömmel, min megyünk keresztül. Elejtette, hogy drog lehet a háttérben. Azt javasolta, keressem meg Győrben a szenvedélybeteg fiatalok hozzátartozóinak csoportját. Kissné Benkő Anitához, a csoportot vezető addiktológiai szakemberhez a férjemmel együtt mentünk el. Kiöntöttem a szívemet, ő pedig azt mondta, Anna drogfüggő, szenvedélybeteg. Összeomlottam. Hirtelen értelmet nyert minden, ami történt. A lányom viselkedése, a cselekedetei. Úgy éreztem, nincs tovább értelme az életemnek, megbuktam anyaként. Anna egyedül maradt, én pedig nem tudok segíteni rajta.

Anita elhívott a csoportba. Ők mentették meg az életemet. Azok a szülők, hozzátartozók, akik ugyanezt élték, élik át. Soha nem hagynak magamra, bármikor felhívhatok bárkit, ha megerősítésre van szükségem. Nem abban segítenek, hogy a lányom meggyógyuljon, hanem abban, hogy én meg tudjak változni. Hogy elfogadjam, választott magának egy utat, amelyen nem tarthatok vele, és megmenteni sem tudom, bárhogy szeretném. De ha eljön a nap, amikor meg akar gyógyulni, képesnek kell lennem arra, hogy támogassam a felépülésben, a rehabilitációban.

Felkészültem rá, hogy szembenézzek a lányommal. Leírtam, mit fogok mondani, megtanultam, elpróbáltam. Meg kellett értetnem vele, hogy semmi másban nem számíthat rám. Az egyetlen útja annak, hogy rendbe jöjjön az élete, ha segítséget kér.

Anna tudja, hogy tudom, hogy az életét a drog határozza meg, és már jó ideje nem ura a saját döntéseinek

Időről időre megkeres, és pontosan azt mondja, ami hallani szeretnék. Képes megingatni és már-már elhiszem, hogy meg akar változni. De sajnos, még mindig tagadásban él, még többet ad neki a drog, mint amennyit elvesz, még nem annyira rossz Annának, hogy feltenné a kezét és azt mondaná, bármit megteszek, csak ne így kelljen az életemet tovább élnem. Egyszer majdnem eljutottunk a rehabilitációig, aztán közvetlenül az indulás előtt meggondolta magát. Folyamatosan zsarol, hogy nem törődöm vele, én vagyok az oka annak, hogy nem fejezte be az iskolát. Miattam kell lépcsőházakban aludnia és én tehetek arról, ha napokig éhezik.

Majd megszakad a szívem, de próbálok erős maradni.

Tudom, hogy a drog beszél belőle. Minden beszélgetést azzal fejezek be, hogy szeretem, és itt vagyok, ha a gyógyuláshoz kéri a segítségemet. Anya vagyok, nem tehetem meg, hogy feladom. Közben a csoporttársaim sikertörténeteibe kapaszkodom és reménykedek abban, hogy eljön a nap, amikor azt mondhatom, mi is túl vagyunk rajta. Sokan emiatt vagyunk még mindig itt. Mert aki nem kér segítséget, vagy homokba dugja a fejét és nem vesz tudomást arról, hogy a gyereke függő, vagy hagyja, hogy azt csinálja, amit akar, beleőrül. Becsukhatja az ajtót, de amikor senki nem látja, meghal minden pillanatban.”

Forrás: kisalföld