2021.01.06. 17:30
2020, ó Istenem! A koronavírus teljesen rányomta a bélyegét
A 2020-as esztendőnek úgy indultam neki, hogy terveim szerint csak a Németországból való hazaköltözés volt biztos. A családom már itthon élt, én pedig július közepére terveztem a hazatérést. Arról, hogy Magyarországon mit fogok dolgozni, nem volt elképzelésem. Úgy voltam vele, hogy lehetőleg a lakóhelyemhez közel legyen a munkahelyem, s mellékállásban továbbra is dolgozhassak a légi közlekedésben.
E cikk írója 2020. január elsején, munka közben a müncheni repülőtéren Fotók: a szerző családi felvételei
Dunaújváros
2020. január elsején – mint az elmúlt nyolc esztendőben szinte mindig – munkával kezdtem az évet. Condor, Aeroflot, KLM és Air France járatokat kezeltem. A reptér kicsit csendesebb volt, mint az év többi napján, de gépek menetrend szerint mentek-jöttek. Mivel tudtam, hogy már csak hónapjaim van a bajor fővárosban, szabadidőmben annyit fényképeztem, amennyit csak tudtam. A légi közlekedésben még nem voltak jelei a kora tavaszi összeomlásnak.
Februárban a Müncheni Biztonságpolitikai Konferenciára érkező delegációk gépei közül fogadtam néhányat, köztük az orosz külügyminisztert szállító Il–96-300-as óriás gépet. Kevés szabadidőmben kirándulgattam, s ennek keretében felmentem még egyszer Németország legmagasabb pontjára, a Zugspitzre.
Március elején két hétre hazalátogattam, Magyarországra, hogy elkezdjem előkészíteni a nyári költözésemet. Mire visszaértem Németországba, már érvénybe léptek a koronavírus miatti korlátozások, és legnagyobb bánatomra szinte teljesen leállt a légi közlekedés.
Álmok, sok-sok munkával felépített karrierek vesztek el, világszerte emberek tömegei kerültek az utcára.
Március 31-én, április ötödikén és hetedikén még volt egy-egy műszakom, aztán két hónapig semmi. Az a két hónap igen nehezen telt el, mert a heti egy bevásárláson kívül szinte alig hagytam el a lakóhelyemet. Az egyedüllét és a bezártság ellenére is megpróbáltam napirend szerint élni az életemet, amelynek fontos része volt naponta tíz kilométer séta. Utólag kiszámolva, körülbelül ezer kilométert gyalogoltam, ami egy irányban megfelel a München–Debrecen távolságnak. Sokat olvastam azokban a napokban, és megnéztem néhány olyan filmet, amelyre korábban nem jutott időm. Felüdülésként éltem meg, amikor június hetedikén végre ismét dolgozhattam néhány órát. A koronavírus első hullámának lecsengése után némileg nőtt a légi járatok száma, így a június hátralévő részében többször be tudtam menni a reptérre.
A napok egyre gyorsabban mentek, mi több, inkább suhantak, és közeledett a költözés napja. Sok-sok pakolás, szolgáltatások lemondása, és igazolások beszerzése gyorsította az idő múlását.
Négy hosszú hónapot követően, július 12-én ölelhettem ismét magamhoz a feleségemet, majd tizenharmadikán bepakoltuk összes bútorunkat és hazahozni valónkat, utoljára még egyszer megfordítottam egy török Sunexpress járatot a reptéren, egy nappal később pedig elindultam végleg haza, Magyarországra.
A költözés kapcsán szerencsésnek mondhatom magamat, mert annak idején nem voltak korlátozások, így karanténba sem kellett vonulnom. Véget ért a nyolcéves német kalandom, és új életet kezdtem Magyarországon. Ősszel jött a koronavírus második hulláma, az online tanítás, az újabb korlátozások, november közepén pedig pozitív tesztet produkáltam, és a családommal együtt karanténba vonultam.
Öröm volt az ürömben, hogy idős szüleim szerencsére nem kapták el tőlünk a koronavírust. A hazai híreket olvasva pedig szomorúsággal töltött el, hogy jó néhány ismert, remek művész lett ennek az alattomos vírusnak az áldozata, és az ismeretségi körömből is hunytak el miatta emberek. A sok-sok nehézség ellenére is jó újra itthon lenni, a szüleimmel és a barátaimmal naponta beszélgetni, e sorok íráskor pedig az alvó vizslám fejét simogatni.
Remélem, hogy a 2021. esztendő kevesebb vírust, korlátozást, több egészséget és növekedő gazdaságot hoz majd mindannyiunk számára!
Fotók: a szerző családi felvételei
