A karácsony csodái… emlékek a múltból

Persze, alig van szusszanásnyi időnk, s még a pihenés is luxus manapság, hiszen reggelente gyorsan kirakjuk a gyerekeket az óvoda, vagy iskola előtt, rohanunk a munkába, küzdünk a forgalommal. Kifulladva beesünk a munkahelyünkre, ahol egymással versengve igyekszünk főnökeink árgus figyelmétől kísérve bizonyítani, hogy megérdemeljük azt a pénzt, ami családunk egyik hónapról a másikra történő fenntartásához nélkülözhetetlen. A munkával töltött órák alatt néha elkalandoznak a gondolataink, találgatjuk, mit főzhetnénk vacsorára, mit kell még vásárolnunk, mit tudnánk még aznap elvégezni, etc.? Aztán, munka után, rohanás a gyerekekért, bevásárolunk és következhetnek az otthoni teendők… Az esték fáradt, s ettől néha morcos hangulatban telnek, és már csak azért nem vitázunk a környezetünkben lévőkkel, mert arra sem maradt már energiánk. Legtöbb embernek ez a mindennapi, szürke valóság. Ilyenkor arra gondolunk, hogy alig várjuk az év végét, a karácsonyt, amikor minden más, minden szép… – amikor várjuk a csodát.

Várjuk a csodát…, valahonnan, messziről, valami megfoghatatlant és felfoghatatlant. Ez a várakozás évről évre feszül bennünk, mélyen, akár az íj húrján az ideg, szinte pattanásig, de valahogy mégsem következik be, hiszen a rohanás csak fokozódik. A mindennapok teendőihez hozzáadódik a készülődés, a bevásárlás, az ajándékok beszerzése, az ünnepi menü, a vendéglista megtervezése, a forgalmi dugók elviselése, a plázák zsúfoltsága, takarítás, főzés, még több rohanás, gyerekek, fenyőfa-vásár, talpba-faragás, díszítés, gyerekek, ajándékok becsomagolása, terítés, vendéglátás, teljes kimerültség.

Karácsonyeste aztán, amikor minden elcsendesedik, a vendégek hazamennek, a gyerekek aludni térnek, és a konyha romjait takarítva azon tűnődünk, hogy a sült, talán kicsit szárazra sikerült, a fáradtság érzése fájdalmas nosztalgiával keveredik. Hiányoznak a csodák, de miféle csodák?

Eszünkbe jutnak régmúlt karácsonyok, amikor gyerekként, a „kamarába” osonva szimatoltuk a frissen sült kalácsok illatát. Édesanyánk az ünnepet megelőző napokban a konyhában sürgölődött, de mindig kéznél volt, munka közben mesélt és karácsonyi dalokat énekelt. Nem bosszankodott a forgalmi dugóban várakozva, nem lökdösték megrakott bevásárlókocsikkal a bevásárlóközpont pénztáránál mögötte sorban álló, türelmetlen vadidegenek. Hiszen, a hentes-pult az udvaron volt, a füstölt áru a kamrában, a zöldséges a pincében, a kenyér, a kalács otthon, a kemencében készült és a tejtermékeket a szomszéd utcában élő Cifra nevű tehén, illetve annak bőbeszédű, mindig jókedvű gazdája, Ilonka néni szolgáltatta.

Minden kéznél volt, tehát, – édesanyánknak pedig, csodálatos módon, mindig jó kedve volt, és mindig volt ránk ideje, volt hozzánk türelme. Századszorra is elmesélte, kérésünkre, a kis Jézus születésének csodálatos történetét, amíg tésztát nyújtott, megtanította a „Mennyből az angyal”-t és amíg a finom krémek készültek, addig a templomi szerepre betanult verset is kikérdezte. Ez volt édesanyánk csodája…

Karácsony napján igazi, hatalmas, egyszerű, erdei fenyő díszítette a tágas szobát, amelynek balzsamos illatát fokozta a kályha melege. A délutáni alvás ideje alatt „az angyalka” apró ajándékokat rejtett a fa alá.

Az angyalka akkoriban csak nekünk, gyerekeknek, hozott ajándékot, és mivel sok gyerek élt a világon – amint azt szüleink mesélték –, nem vitt senkinek sem fél játékboltnyi ajándékot. Mi mégis roppantul örültünk minden apró ajándéknak. Csodálkozva néztük, hogy az angyalka a karácsonyfára, a szaloncukor és a színes üveggömbök mellé díszítésként felaggatta az édesanyánk sütötte mézeskalács figurákat is. Ott lógtak ügyesen, kis cérnácskákon a pár nappal azelőtt készített mézes csengőcskék, szívecskék. Ez is az angyalka csodája volt…

Aznap az ebéd csak úgy, sietve zajlott, így az angyali ajándékok kibontása után rögtön készülődni kellet, hiszen mindenki a templomba igyekezett. Sötét volt, mire elindultunk, a hó világított, recsegve tört a csizmánk alatt. A templom ünnepi dísze az egyetlen hatalmas erdei fenyő, ízlésesen, ám kicsit szegényesen feldíszítve. A hatalmas, 800 éves, fűtetlen templom zsúfolásig megtelt bundába, irhába öltözött emberekkel és csodálatosan zengtek a mindenki által ismert karácsonyi énekek. Ez Jézus születésének csodája volt…

Minden gyermek elmondott egy rövidke verset, majd újra énekeltük mind, együtt, a születésről, a megváltásról szóló gyönyörű énekeket, hogy a 800 éves falak szinte beleremegtek. Ez a közösség csodája volt…

Hazafelé menet azt találgattuk – a csillagokat nézegetve –, vajon melyik lehet az a csillag, amelyik a három királyt az újszülött Jézushoz vezette. A járda mellett hatalmas hókupacok tükrözték vissza a csillagok fényét, és mi félig megfagyva, de jókedvűen igyekeztünk haza, a finom ételekre, a fűtött szobára, meleg kályhára vágyakozva.

Az ünnepi vacsora szinte véget sem ért, már zörgettek. A betlehemes gyerekek érkeztek a fagyos éjszakában. Az előadás ára néhány sütemény, a nagyobbaknak hozzá egy pohárka bor volt. Nem időztek, hiszen sok helyre el kellett jutniuk még aznap este. Amikor már az átélt izgalmak, a hideg, majd a meleg és a vacsora együttes erővel hatott ránk – gyerekekre, és majd elaludtunk ültő helyünkben, szüleink ágyba parancsoltak. Pár percig még sikerült ébren maradnunk az esti ima után és az aznap átélt csodákon elmélkedtünk. Ez pedig a mi csodánk volt… amely elkísér a végtelenbe…