Húsz év: újra együtt

Szilágyi Irén szerkesztő egykori könyvajánlója szerint „közöttünk élő, hétköznapi nők a történetek szereplői, akik harcolnak az egészségükért, ha kell a családjukért, végzik a munkájukat. Néha fáradtak, érzékenyek és sebezhetők, máskor erősek és tettre készek... Legtöbbször nem vágynak nagy dolgokra, az élet apróbb örömeivel is beérik. Élni próbálnak, ha kell, túlélni.” A könyv szereplői ezúttal a Szente Tünde által jegyzett Nőnek lenni jó! pódiumbeszélgetés-sorozat keretében találkoztak az Aranyhordó étteremben.

Amikor elhatározza az ember, hogy a hölgyekről ír valami szépet, úgy gondolja, hogy könnyű dolga lesz. Megannyi kedves emlék és tapasztalat, és már szinte kész is. Aztán amikor a megvalósítás útjára lép, már nem is olyan egyszerű ez. Hogyan is kezdjek hozzá, hiszen már az elején eldőlhet, hogy milyen lesz az egész.

Az elmúlt húsz év arról szólt, hogy mit hoztak magukkal abból a jelenbe

A pódiumbeszélgetés megszólaló résztvevői egy közel húsz éve íródott könyv szereplői, ahogy említettem, nem is akárhol dolgoztak, valamennyien a Dunaferr Dunai Vasmű alkalmazásában álltak. Érdekes volt újra látni őket. Van, aki a hangjával érvelt, van, aki az „eddigi életével”. Szinte valamennyiüket ismerem, és egykori vasműs­ként együtt is dolgozhattam velük. Már csak ketten vannak az egykor közösséget teremtő gyárban, de valamennyien életük egyik legszebb időszakaként gondolnak rá. Ki tíz évet, ki húszat, ki még annál is többet töltött a „gyárkapun” belül. Ki ne emlékezne – a teljesség igénye nélkül – a csupa szív, a szeretetet átadni akaró Csikné Manyira, a mindig mosolygó Végh­né Fluer Erzsébetre, a fővárosiból helyivé vált dr. Menyhártné dr. Zsiros Máriára, a testi-lelki egyensúlyban hívő üzemorvosunkra, dr. Juhász Ildikóra, az életével bizonyító Almann Erzsébetre, aki soha nem adja fel, Kovács Lászlóné, Piroska írónőre és Kocsis Erzsébetre, Böbére, a világ egykori legjobb beállósára, a Dunaferr SE kiváló játékosára. És persze jóval többen szerepeltek a könyvben, de vannak, akik nem tudtak eljönni a találkozóra, és vannak sajnos olyanok is, akik már nincsenek közöttünk.

A pódiumbeszélgetés bármily meglepő, nem a mögöttünk hagyott közel húsz évről szólt, inkább arról, hogy mit hoztak magukkal abból az időszakból a jelenbe. Valamennyiüknél a közösség iránti elkötelezettség megmaradt, de a család, a lelki egyensúly megtalálása vált prioritássá. És itt ajánlhatom – kedves olvasók – figyelmükbe a pódiumbeszélgetés mottójával azonos című, hamarosan megjelenő könyvet is, amelyhez Hahner Péter elismert történész, egyetemi tanár írt egy külön fejezetnyi ajánlót.