De a Jóisten nem hagyja cserben a magamfajtát

A karantén előtt, mint mindenki, mi is rettegtünk a koronavírustól, elég volt, ha csak egy kilométeres körzetben valaki prüszkölt egyet, és napokig kerestük halálfélelemmel a kór tüneteit magunkon. Azután egyszer csak jött a farkas. Sokak előtt ismert, hogy a dunaújvárosi jégkorongozók amolyan gócponttá váltak, csak az ifjúsági játékosok között találtak tizenöt fertőzött személyt, köztük családunk legifjabb férfitagját is. Múlt héten szombaton reggel jött a hír, a gyerek fertőzött. És ekkor megtörtént a csoda: oda a rettegés, a félelem a vírustól, döntés született, ha már túl kell lenni rajta, hát legyünk túl, azután ide nekünk az oroszlánt is!

Egy jófajta magyar ember a hír hallatán, és mielőtt még megjött volna a hivatalos határozat az eredményekről, a karantén elrendeléséről, egyszer csak elkezd logikusan gondolkodni, pániknak se híre, se hamva.

A családfő részéről – magamról feltételezem, hogy ez a beosztás az enyém, bár sokszor kételkedem benne, mert fogalmazzunk úgy, néha mintha nem vennének komolyan – elhangzott az utasítás: „anyám, leltározunk!” (Az anyám alatt a kedves nejem érthető. A leltározás tárgya pedig a hűtőszekrény és elsősorban a fagyasztó volt.)

Tudtam, nagy baj nem lehet, mert, amikor a felnőttcsapatnál megjelent a vírus, húsból alaposan bevásároltunk, számítva arra, hogy az ifiknél is „kitör a háború”. De ugye az ember nem lehet eléggé alapos.

Rövid, de annál részletesebb rovancs után boldogan nyugtázhattam, tizennyolc napra való alapanyagunk van, vagyis közel három hétig tudom hasznosítani szakácstanulmányaimat, és családomat naponta menüvel ellátni. A helyzetünket még javította, hogy a korábbi időkből volt lefagyasztott készétel, igaz, mivel azok általában babosak és káposztások voltak, olyan hatalmas nagy népszerűségnek csak nálam örvendtek. De egy családfőnek ilyenkor kell megmutatnia, hogy igenis ő az alfahím, és ellentmondást nem tűrően közöltem a családtagokkal, válság, vészhelyzet van – nincs válogatás!

Persze a fagyasztó ellenőrzése csak egy része a karanténra való felkészülésnek, hiszen ott van a hideg kaja is. Mivel a disznóvágásunk „következményeit” az adonyi szőlőhegyen tartjuk, ezért egy gyors utazás a célállomás felé – karanténunk még nem volt hivatalos, csak jelezték a szakemberek, valószínű, ez vár ránk, de ha tünetmentesek vagyunk és jó maszkunk van, a határozatig ügyes-bajos dolgainkat intézhetjük, tehát felelősségteljesen viselkedtünk –, a présházban magunkhoz vettünk némi füstölt oldalast (sok ételhez nélkülözhetetlen), néhány szál kolbászt és szalámit. Ekkor ismét nyugodtság töltötte el gyermeki szívemet, de hazaérkezve jöttünk rá, hogy ez mind szép, mind jó, de nincs sajt. Újabb futás – lassan már felkészültnek éreztem magam valamelyik atlétikai olimpiai számra –, sajt, sajt­krém, vaj­krém, tömlős sajt, fetasajt a kosárban, és ismét nyugodt voltam, baj minket már nem érhet. Gondoltam, a gép forog, az ember pihen. Ekkor azonban addig még sohasem tapasztalt érzés hasított belém: úristen, a présházból se bort, se pálinkát nem hoztunk be. Összedőlni látszott a világ, és éreztem, addigi teljesítményem, beszerzőkörutaim semmit sem érnek, kártyavárként omlott össze minden.

De a Jóisten a magamfajtát nem hagyja cserben. A környéken, ahol lakunk, futótűzként terjedt el a hír, Agárdyék karanténban vannak. Mivel a földszinten lakunk, a szomszédoknak nem volt nehéz az ablakon bekiáltani, megyünk a boltba, kell-e valami? Ezután tudtam, kedvelnek minket, és semmi sincs veszve. Az asszony persze egyből azt mondta, kösz, aranyosak vagytok, de bevásároltunk. Nem úgy van az, gondoltam én, és elmagyaráztam, melyik boltban melyik bort kell megvásárolniuk. És az, hogy a jó érzés nem ment ki az emberek lelkéből, hamarosan tapasztaltam annak formájában is, hogy sorban érkeztek(nek) az ablakpárkányunkra a borok, és ami vírus idején, karanténban felbecsülhetetlen értéket képvisel, a pálinkák is. Szomszédjaink azóta is minden nap nálunk kezdenek, hozzák a kenyeret, a tejet, az újságot és egy-két apróságot, ami hiányzik a háztartásból.

A karantén tehát nem is olyan rossz dolog. Rájöttünk arra, egész jó társaság kellős közepén lakunk, és arra is, nem biztos, hogy olyan veszélyesek lesznek a nyugdíjas éveink, mert feszültség nélkül, kimondottan vidáman töltjük a feleségemmel az „előnyugdíjunkat”.