A Rácdombon és környékén körülbelül hétezer évvel ezelőtt telepedtek meg

2020.06.25. 14:00

Az első idevalósiak nyomai és leletei – utazás a kőkorszakba

Mai cikkünkben a korábbiaknál sokkal távolibb időkbe tekintünk vissza, megpróbáljuk megkeresni a legelső „dunaújvárosiak” emlékeit.

Farkas Lajos

Történelem

Az idézőjel azért indokolt, mert akkoriban nemhogy Dunaújváros, de még csak város sem létezett Európában. Nem tudjuk, hogy az akkori emberek milyen nyelven beszéltek, hogyan hívták saját népüket, hogyan nevezték el azt a települést, amelyik a mai város területén állt. Az őskorba, a kőkorszaki szakik idejébe utazunk vissza, amikor még nem létezett írás, és csak a régészeti leletek segítségével tudjuk elképzelni, hogyan éltek az emberek. Egyetlen dolog köt minket össze velük: ők is azt a területet tartották hazájuknak, amelyiket mi.

Az újkőkorszaknak nevet adó eszközök egyike: csiszolt kőbalta
Fotó: Intercisa Múzeum

Történetének legnagyobb részében az emberiség zsákmányolásból tartotta fenn magát: a 30–40 főből álló közösségek gyűjtögettek, vadásztak, halásztak. Táborhelyeiket általában rövid ideig lakták, ezért régészeti nyomukat nagyon nehéz megtalálni. Ebből a korszakból egyetlen leletet sem ismerünk Dunaújváros területéről. A változás körülbelül 12 000 éve kezdődött el, amikor a Közel-Keleten kialakultak az első állandó települések, amelyeknek lakói elkezdték a gabonafélék ter­mesz­tését. Az élelemtermelés ekkortól lassan, de folyamatosan terjedt. A gyarapodó népesség egy része új területekre vándorolt, és évezredek során a földművelés ismerete eljutott a Kárpát-medencébe is.

Amikor dunántúliak határozták meg Közép- és Nyugat-Európa kulturális fejlődését

A Kárpát-medence déli, délkeleti részein megtelepedő migránsok egy speciális „csomagot” hoztak magukkal, amelynek egyes részei szoros kapcsolatban álltak egymással. Legfontosabb elemei a háziasított gabonafélék, valamint a birka és kecske voltak. A vadászat mellett ezek termesztése, tenyésztése biztosította a fölművelők élelmét. Az élelemtermeléshez új eszközökre volt szükség. Csiszolt kőbaltákkal tisztították meg a művelésre kiválasztott területet a növényzettől, ezekkel vágták ki azokat a fákat, amelyeket felhasználtak házaik építéséhez. Ezeket már évtizedeken keresztül lakták, vagyis kialakultak az állandó települések. A gabonát sarlókkal aratták le. Ezek vágóélét pattintott kőpengék alkották, amelyeket fakeretbe illesztettek. A gabonát kövek között őrölték meg, az élelmet pedig agyagból formált, kiégetett edényekben készítették, tárolták. Ruháikat szövőszéken állították elő különböző növények rostjainak felhasználásával.

A legrégebbi régészeti leletek egyike, ami Dunaújváros területén előkerült: karcolással és festéssel díszített
edénytöredék

A ­vándorló életforma nem sok nyomot hagyott a múltat kutató régészeknek

Az élelemtermelés terjedése a Kárpát-medencében egy időre megtorpant. A bevándorlók olyan tudást hoztak magukkal, amelyik szárazabb, melegebb területeken alakult ki. Közép-Európa nedvesebb, hűvösebb területein ezzel a tudással már nem lehetett földművelést, állattenyésztést folytatni. A „csomag” néhány elemének meg kellett változnia ahhoz, hogy az élelemtermelés versenyképes alternatíva legyen az északabbra lévő területeken is. A Dunántúlon élő bennszülötteké az érdem, hogy ezt az átalakítást elvégezték. A kecske és juh helyett nagyobb szerepet kapott az itt, helyben háziasított szarvasmarha, a termőföld kimerülése után a közösségek gyakrabban költöztek új területre. Ezt követően az élelemtermelés gyorsan továbbterjedt. Hollandiától Ukrajnáig olyan közösségek jelentek meg, amelyek hasonló anyagi kultúrát, mindenekelőtt hasonló kerámiaedényeket használtak.

Az első parasztok élete a Rácdombon

Az új régészeti kultúrát a vonaldíszes kerámia kultúrájának nevezték el a jellegzetesen díszített edények alapján. Ennek a művelődési körnek a leszármazottai telepedtek meg a Rácdombon körülbelül 7000 évvel ezelőtt. Jelenleg tőlük ismerjük a legkorábbi régészeti leleteket a mai város területéről. Házaikat nem találták meg a feltárások során, de a házak közé ásott gödröket igen. Ezekben eredetileg a betakarított élelmiszert tárolták, később háztartási hulladékkal töltötték fel azokat. Mit szépítsük: a régészek az ezekben talált szemétből próbálják meg rekonstruálni az egykori életet.

Emberi lábat formázó fogantyú egy edény oldaláról

Az edényeket nem csak bekarcolt mintákkal, de égetés után festéssel is díszítették. Némelyikre állati és emberi testrészek agyagból készített, kicsinyített modelljeit erősítették. Ahogyan ma is, a különböző célokra (tárolás, főzés, tálalás) akkor is más-más edénytípusokat használtak. Az állatcsontokból azt is tudjuk, hogy a vadászat még fontos szerepet játszott a táplálkozásban. Előkerültek azok az agyagkoloncok is, amelyek a szövőszékeken feszesre húzták a függőleges fonalszálakat. A település lakói más közösségekkel is kapcsolatokat tartottak. Ennek emlékei azok a kőeszközök, amelyek obszidiánból készültek. A vulkanikus üvegnek is nevezett kőzet a Kárpát-medencében csak a Tokaji-hegységben fordul elő. Az nem valószínű, hogy a rácdombiak egyenesen odáig gyalogoltak volna az értékes nyersanyag­ért. Inkább a szomszédos közösségek tagjai egymás között cserélték a nyersanyagdarabokat, amiket aztán helyben dolgoztak fel.

A Tokaji-hegységből származó obszidiánból készült penge

Ma természetesnek tartjuk, hogy halottainkat a lakóházaktól elkülönítve temetjük el. A rácdombiak számára a halál nem jelentette azt, hogy valaki végleg elszakadt volna attól a közösségtől, amelyikben életét töltötte. A sírokat a házak között ásták meg, ebbe felhúzott térdekkel, karokkal fektették a halottakat, mintha csak aludni tértek volna. Az 1990-es évek elején egy anyának és gyermekének a sírját tárta fel B. Horváth Jolán. Az ásatást meglátogató helyiek ennek hírét elterjesztették, a lelet pedig önálló életre kelt. A helyi folklór 20 évvel később már meglepő részletekkel egészítette ki a sírt: állítólag a halott koponyája körül nyílvesszőket is találtak. Ezt a hírt sajnos cáfolnunk kell. A sírba nem tettek olyan tárgyat, amelyik túlélte volna az elmúlt évezredeket.

A települést valószínűleg azután hagyták el, hogy a környező termőföldek kimerültek. A város területéről ezt követően körülbelül 2500 évig nem ismerünk újabb régészeti leleteket. Hogy ennek csak a véletlen az oka, vagy pedig a terület valóban lakatlan maradt, nem tudjuk.

Ajánlott olvasmányok

Az újkőkor. In: Magyar régészet az ezredfordulón. Főszerk. Visy Zsolt. Budapest, 2003. 97-121.

B. Horváth Jolán–Keszi Tamás: Az Intercisa Múzeum őskori állandó kiállításának katalógusa. Az Intercisa Múzeum Kincsei II. Dunaújváros, 2004.

Kalicz Nándor: Agyagistenek. Budapest, 1970.

Keszi Tamás: Időutazás az őskori Dunaújvárosban. Dunaújváros, 2007.

Raczky Pál: Az újkőkor forradalma. A Kárpát-medence szerepe az élelemtermelés kezdeteiben. Rubicon 2004/3. 28–34.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában