A legjobb, amit tehetünk, az, ha elfogadjuk, hogy félünk

– A megnövekedett stresszel mindannyiunknak meg kell küzdeni. Hogyan?

– A stressz nagyságrendi megnövekedéséhez nem kell bántalmazó környezet sem. Ha egy családanya otthon van három iskolás és egy óvodás korú gyermekkel, netán még pedagógus és online órát tart, az lassan összeroppantja. Mit lehet tanácsolni ilyen esetben?

Én azt tudom tanácsolni, hogy ebben a helyzetben engedjék el a szokásos magas elvárásokat. Most még az elzártságnak abban a szakaszában vagyunk, amikor még próbáljuk a teljesen szabad életünk elvárásait és pörgését átvinni ebbe a helyzetbe, amikor viszont össze vagyunk zárva, egymásra vagyunk utalva. Nincs iskola, nincs segítség, de megpróbálunk mindent olyan tökéletesen végezni, mint amikor még ezt megtehettük, mert ott volt mögöttünk az intézményi háló, a társas támogatás, a nagymamák, a szomszédok, a barátok, a közösség. Ez egyszerűen lehetetlen most. Épp most konzultáltam egy ilyen családdal, ahol majd’ megőrültek, mert a gyerek le van maradva, nem megy úgy a feltöltés, és „ölik” egymást. Nekik is azt a tanácsot adtam, hogy engedjék el. Azt kérdeztem, hogy most komolyan az a legfontosabb ebben a helyzetben, hogy töriből ötöst szerezzen a gyerek? Egészen egyszerűen el kell engedni a magas elvárásokat, és azt mondani, hogy most egy ilyen helyzet van, és fontosabb, hogy ezt ép ésszel túléljük, és lehetőleg még tartsuk is meg a családi békét, a család egységét. Szóval el kell engedni a magas elvárásokat és a megfelelést. Ha úszik a lakás, hát úszik a lakás. Ha most éppen nincs meleg étel, akkor majd eszik szendvicset a gyerek. Nem töltötte fel időre? Majd a következőt feltölti. Legyen mindenkinek egy mantrája. Csak mondja magának azt, hogy: nem baj, majd legközelebb!

– A családon belüli erőszak áldozatai normális esetben sincsenek egyszerű helyzetben. Most azonban felerősödött a problémájuk. Nekik mit tanácsol?

– Ez nagyon nehéz kérdés. Most, ebben a helyzetben kényszerűen össze vannak zárva a bántalmazóval a családtagok. Olyan értelemben óriási változás nem történt, hogy ők eddig is együtt éltek, hiszen éppen ezért hívjuk családon belüli erőszaknak. Beszélhetnék olyanokról, hogy asszertívan kell kommunikálni, de ez azért nem olyan egyszerű, hiszen ők többségükben nem is tudnak. Igazából egyetlen tanács van ilyenkor, hogy lehetőség szerint legyenek nagyon informáltak, tehát a krízistelefon, a krízis­szolgálatoknak az elérhetősége mindig legyen kéznél, mert ők ilyenkor is működnek. Ha krízis van, és menekíteni kell, akkor a krí­zisszolgálatok menekítenek most is, annak ellenére, hogy a bentlakásos intézményekben teljes felvételi zárlat van. Az olyan krí­zisre, amikor életet kell menteni, arra nem vonatkozik. Egyébként pedig nagyon fontos, hogy a bántalmazott családoknál még egy ilyen plusz stresszforrás nagyon nem hiányzik. Ez alatt értem azt, hogy esetleg közbejön a munkahely elvesztése, egészségügyi bizonytalanságok, létbizonytalanság, hogy lesz-e mit enni? Azok, akikről tudunk, hogy bántalmazó családban vannak, azoknál ilyenkor fokozott a veszély. Akik a látókörömben ilyen helyzetben vannak, mindegyikőjüknek megadtam a krízishelyzetben, életveszélyben hívható elérhetőségeket.

– Mi van, ha a fenyegetettség miatt nem tudja elmondani?

– Nagyon fontos, hogy legyen olyan informális kapcsolat, akár egy baráttal, akár egy családtaggal, akinél, akivel ilyenkor lehet ventillálni, akivel lehet beszélni, lehet rá számítani. Ilyeneket is megbeszéltünk például egy érintett lánnyal, hogy legyen egy barát, akihez fordulhat a bajban, akivel lehetőleg legyen egy közös jelszavuk. Ilyenkor ugyanis kell egy jelszónak lennie, amit ha kimond, mondjuk telefonon, akkor az a barát tudja, hogy segítségre van szükség. Ez lehet egy nagyon egyszerű jelszó, mint például a kenyér, vagy kiskutya. Mert az a bántalmazott, aki együtt él a bántalmazóval, az nem tud szabadon telefonálgatni, nem tud nyíltan segítséget kérni. Ilyenkor a nem bántalmazó családban élőknek is nagyon nagy a felelősségük abban, hogy ha tudnak ilyen emberről, akkor akár ők nyúljanak feléjük, és beszéljenek meg egy vészforgatókönyvet. Ilyen lehet például, hogy ha a bántalmazott telefonban azt mondja, hogy jól vagyok, csak éppen elfogyott a kenyér, akkor tudják, hogy baj van, és értesítsék az illetékeseket.

– Most szinte mindenkiben, különösen a hipochonderekben felerősödött a félelem. Van valami módszer, amivel ezt kordában lehet tartani?

– A hipochonderek félni fognak. A klinikai értelemben vett hipochondernek valószínűleg van egy folyamatban lévő terápiája. Ő azokat az eszközöket, amit kapott a terapeutájától, azt fogja tudni alkalmazni. Én azt mondom, hogy a legjobb, amit tehetünk, az, hogy elfogadjuk azt, hogy most félünk. Nem kell az embernek csalódottnak lennie magában, hogy „jaj, ezt nem kezelem tökéletesen”, mert nem is kell tökéletesen kezelni egy vis ma­iort, egy váratlan helyzetet. Persze mindent meg kell tenni, be kell tartani a higiénés előírásokat, hiszen azokat szakemberek állították össze, és a mi védelmünkben történnek, de azzal is meg kell barátkozni, hogy egy megváltozott helyzetben, ráadásul egy veszélyhelyzetben, amikor az életünket is féltjük, alkalmazkodnunk kell ehhez. Tehát azzal is, hogy félünk, tartunk tőle.

A félelmével ne úgy próbáljon megbirkózni, hogy mániákusan gyűjti az információt

Az nagyon fontos mondjuk, hogy az ember a félelmével ne úgy próbáljon megbirkózni, hogy mániákusan gyűjti az információkat válogatás nélkül. Mert teli van az internet álhírekkel. Érdemes csak a néhány hiteles forrásból tájékozódni. A félelemben, a szorongásban is lehet egyfajta fegyelmet gyakorolni, és azt mondani, hogy én csak egy bizonyos megbízható forrásból tájékozódom, nem teszem a lelkiállapotomat attól függővé, hogy a fertőzöttek számával sokkolom magam. Minden ilyen helyzetben nagyon fontos, hogy az ember felállítson magának egy stratégiát. Mert ha stratégiája van, akkor úgy érzi, hogy ura a helyzetnek. Ez a stratégia állhat mindenféle tevékenységekből. Napirendből, higiéniai procedúrákból, de álljon valamiféle belső munkából is! Mondok egy példát. Egy öt pontból álló stratégia az az, hogy minden nap lefertőtlenítem ezt és ezt, naponta iksz alkalommal megmosom a kezem, vitaminokat szedek, testmozgást végzek, és elzárom magam a téves információktól, az álhírektől. Stratégiai pont lehet az is, hogy csatlakozom egy olyan – például online – közösséghez, ahol azt érzem, hogy nem vagyok egyedül. Rengeteg ilyet látni a neten, hogy mindenféle közösségek alakulnak, és rendszeresen üzenetet váltanak, segítséget nyújtanak egymásnak. A kérdésre ez is válasz, hogy mit tegyen az ember a félelemmel. Az emberek ösztönösen elkezdtek segíteni egymásnak, és elkezdtek közösségeket, sorsközösségeket formálni. Az emberek ösztönösen elkezdték a közösségekbe rendeződést és a proszociális, segítő viselkedést. Ez például egy össztársadalmi megküzdési mód a félelemre válaszul. Ha én azt érzem, hogy én fogok segíteni valakinek, akkor én kevésbé fogok félni. Ez egy nagyon érdekes társadalmi jelenség.