Süssünk kenyeret? Nyugodtan. Higgyék el, érdemes kipróbálni

Menjünk vissza a gyökerekhez! Előszálláson olyan ügyes hölgyekre bukkantam, akik akár holnap délelőtt is el tudnák készíteni a „mindennapit”, villany és gáz nélkül egy búbos kemencében. Más kérdés, hogy ma már az egyszerűbb sütési módot választják. Persze, a bravúrszámukat az autentikus megoldások helyett a különleges tésztájukba rejtik…

Kislány korában kezdte a kenyérsütést

Kerlang Ferencné Nusika a két, szomszéd település hagyományait is megismerte, és amikor sort kerít rá, alkalmazza is azokat.

– Gyermekkoromban Nagykarácsony határában, egy csodálatos tanyán éltünk. A Berényi bácsi boltjában nem lehetett kenyeret kapni. Nagy volt a család, mindig voltak nálunk unokák is, ezért nagy szükség volt a kenyérre, hiszen ők is vittek haza belőle. Tizenkét éves voltam, amikor az anyukám betegsége miatt az elsőt bedagasztottam. Ez a reggeli iskolába indulás előtt történt. A többi feladattal már elboldogult. Alkalmanként négyet sütöttünk belőle. A kemencénk az egyik szobánkba nyúlott be, ami csodálatos meleget adott a téli időben. Nyáron persze már nem volt olyan kellemes ez a fűtés, de kitártuk az ajtót-ablakot, és nem bánkódtunk miatta. Megszoktuk.

A heti rutin

– Hétfőn nagymosás volt, kedden a kenyérsütés. Az előkészületek már az előző nap megkezdődtek. A tészta egy nagy fateknőben készült. Az előszállásiak szerencsések voltak, mert volt pék a faluban, aki mindenkiét megsütötte. Nagykarácsonyban mindenkinek magának kellett kemencét építeni, a házban, ahogy mi, vagy pedig az udvaron. Ennek is volt előnye, mert egy kicsit befűtve, a kelt tésztákat, kalácsot, de még a pogácsát is abban sütötték meg. Az is úgy volt a legfinomabb.

Újratervezés

– Amikor férjhez mentem és Előszállásra költöztünk, nagy meglepetés ért az akkor a boltban kapható dunaújvárosi kenyér miatt. Nyilván még sokan emlékeznek a hatvanas évek minőségi színvonalára… A házi sütésű után ez azért nem ízlett annyira, hogy megszeressem, ezért amikor volt rá egy jó alkalom, folytattam a kenyérsütést. Mondjak ilyen alkalmat? Például, amikor már elkészült a friss kacsazsír…, azt ki nem hagytam volna. Aztán megjelentek a kenyérsütő gépek, amiből mi is vásároltunk egyet, ezért már sokkal egyszerűbben hódolhatok ennek a kedvenc időtöltésemnek.

Műszerek nélkül is megvoltunk

Rőzsével vagy kukorica „izék” szárral (aminek a leveleit a szarvasmarhákkal, vagy a birkákkal előtte megetettük róla) fűtöttük be a kemencét. Amikor a parázs pattogni kezdett, az volt a jel a tészta berakására. Ekkor egy, a hurulóhoz (kerti kapaféle) hasonló eszközzel kihúztuk a parazsat az arra szolgáló mélyedésbe, és egy hatalmas fából készült „sütőlapáttal” a helyükre raktuk a tetején megvágott és megmosdatott kincseinket. A nagyokat belülre, a kisebbeket kívülre, és a kisgyerekeknek készült kis cipókat, a lángost (egy kis kolbásszal, hagymával egybegyúrva) pedig leg­előre helyeztük. Ezeket vettük ki először, és ezeket gazdagítottuk kacsazsírral, vagy mivel birkákat is tartottunk, tejföllel vagy túróval. Nem vágtuk föl, hanem tördeltük, és utána ízesítettük. Csodálatos csemege volt. A kemence ajtaját a „tévővel” zártuk le, és csak úgy félidőben kukkantottunk be. Ne kérdezd, hogy honnét tudtuk, hogy mikor kell meglesni, egyszerűen éreztük az időt! Amikor túlságosan pirosnak láttuk, és hirtelen „nagyra nőtt” a kenyér, (belül is rendesen át kellett sülnie) egy kicsit szellőztettük a kemencét, majd visszazártuk. Az elkészülte után újra „mosdattuk”, megszáradt és fogyaszthatóvá vált. A felvágásakor egy keresztet rajzoltunk az aljára. Nagy tisztelete volt a mindennapi kenyerünknek.

A hetente megvalósuló álom

Nyúl Mihályné a nyugdíjas­ éveire vette elő ezt a régi szokást, hogy aztán napjainkra egészen különleges receptúrákkal büszkélkedhessen.

– Elhatároztam, hogy ha majd nyugdíjba megyek, sok olyan dolgot fogok csinálni, amire a negyven év munkaviszony alatt nem maradt időm. Ilyen volt a kenyérsütés is. Önállóan ezt korábban soha nem csináltam, de láttam, ahogy az édesanyám készítette, és soha nem felejtettem el. A megkelt, dagasztott és formázott félkész kenyereket szakajtó kosárban együtt vittük kerékpáron a Gallai pékhez, aki megsütötte. Két hétig volt fogyasztható. Ezt a vert falú házunk spájzában, egy vászon abroszba takarva tartottuk. Olyan finom kenyeret évtizedekig sem ettem. A mostani tervem végrehajtásában egy ételallergia is „segített”, mert a kenyérsütéshez használatos mellék- és segédanyagok rossz hatással lennének rám. Nagy alapossággal és precíz munkával készítem ezeket, és az eredmény engem igazol.

A bakancslistájára vette

Tábiné Nyúl Gabriella egy fiatalabb generáció képviselője, de úgy látszik, ez a régi varázslat őt is rabul ejtette. Különleges, jól átgondolt készítményekkel lepi meg a családját vagy a vendégeit. Sok örömöt okoz vele számukra.

– Nem vagányságból és kalandvágyból álltam neki a rendszeres kenyérsütésnek. Egyszerűen a tudatos étkezés részének tekintem, hiszen a kenyérbe hagyományosan csak a liszt, víz, só és élesztő kell, az egyéb adalékokra nincs szükség. Sajnos nincs rá időm minden héten, de a jeles alkalmakra biztosan készítek, és a kifli, valamint a hamburgerzsemle is gyakran kerül a sütőmből az asztalra. A családom is nagyon szereti.

Egy kis irigységgel hallgatom a régi praktikákról szóló történeteket, ezért a bakancslistámon nekem is szerepel egy igazi kemence felépítése. Minden abban készíthető finomságot ki akarok majd próbálni vele.