Lengyel–magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát – ez nagy igazság

2019.11.12. 17:30

Krakkót látni és meghalni – nem szabad, vissza kell térni!

Lengyel–magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát – e közmondás szellemében keltünk útra a közelmúltban Lengyelországba. Két célpontunk volt: Zakopane és Krakkó.

Agárdy Csaba

Zakopane a lengyel–szlovák határ mentén fekszik, négyszáz kilométerre sincs Dunaújvárostól, az út mégis egy-két kisebb megállóval eléri a nyolc órát is. Ennek több összetevője van. Mind a Felvidéken, mind Lengyelországban ezen az útvonalon nincs autópálya, és ahol lehetne egy kicsit gyorsítani, ott rögtön megjelenik egy ötvenes vagy egy hetvenes tábla. Arról nem is beszélve, hogy a szlovákok precízen betartják a szabályokat, nem kezelik olyan lazán a dolgokat, mint mi Magyarországon, minden előírást, parkolási szabályt maximálisan betartanak, és akik nem így tesznek, azok alapos pénzbüntetésre számíthatnak. (A lengyeleknél is hasonló a helyzet, de ők már egy kicsit lazábbak, időnként tesznek a szabályokra, olyan magyarosan.)

Különben gyorsan kiderült, nem véletlen a lengyel–magyar két jó barát közmondás, sokban hasonlítunk egymásra, leginkább a lazaságban, a fegyelmezetlenségben. (A hasonlóság talán nem véletlen: egy nemrégiben nyilvánosságra került kutatás alapján a közmondásnak akár genetikai alapjai is lehetnek. A két nemzet, a lengyel és a magyar génállományában fordul elő Európában leggyakrabban az Y-kromoszómán található R1a1 mutáció. Az előfordulási gyakoriság 56-60 százalék közötti ezeknél a népcsoportoknál. A mutáció jelenléte arra enged következtetni, hogy a két nép egy körülbelül 10.000 évvel ezelőtt élt közös őstől származik.)

Zakopanében a gural „lovastaxisok” várakoznak, utasokra vadásznak Fotók: a szerző

Ami bizonyos, a Magas-Tátra – aminek kétharmad része Szlovákiához, a többi Lengyelországhoz tartozik – gyönyörű. Zakopane, ahol a szállásunk volt, pedig egy igazi ékszerdoboz. Bár talán a legrosszabb időpontot választottuk utunknak, hiszen a nyári szezon véget ért, a vénasszonyok nyara is befejeződött, a síszezon pedig még nem kezdődött el, úgyhogy elég kihalt volt a város. Viszont az egyértelműen bebizonyosodott: a magyarok egyik kedvenc kirándulóhelye Zakopane. A város sétálóutcáján ugyanis szinte csak magyar szót lehetett hallani, az emberek legalább nyolcvan százaléka hazánk fia volt, és ez az arány a főszezonokban még nagyobb. Ezen a részen guralok laknak, akik egyes kutatások szerint félig lengyelek, félig szlovákok, de vannak szakemberek, akik azt vallják, hogy elszlávosodott németek. Annyi számomra bizonyossá vált, nem egy barátságos népcsoport. Ami a legmeglepőbb, a guralok nem szeretnek köszönni, vagy csak nagyon ritkán. Rengetegszer voltunk tanúi, hogy sem a belépő vendég, sem a pincér egy mukkot sem szól, az egyik szó nélkül leül az asztalhoz, a másik szó nélkül kiviszi az étlapot, azután valami mindig történik, mert mindenki elé került étel-ital.

Jó példa a „vendégszeretetükre”: ahol laktunk, öt nap alatt egyszer beszéltünk a tulajdonosokkal, amikor megérkeztünk, ekkor majdhogynem már a parkolóban ránk szóltak, hogy vegyük le a cipőnket, és fizessünk rögtön. Amíg ott voltunk, a köszönésünkre egyszer sem reagáltak, arról pedig csak álmodni lehetett, hogy megkérdezték volna, hogy vagyunk, van-e esetleg valami problémánk.

A Wierzynek étterem egyik szeglete. Több évszázados történelem elevenedik meg

Egyedül csak a zakopanei sajtpiacon tudhattuk meg valamilyen nyelven, hogy melyik sajt készült juhból, kecskéből vagy éppen tehénből, de az angollal itt is hadilábon álltak az árusok. Azért furcsa ez nagyon, mert Zakopane és környéke egy idegenforgalmi központ, tele turistalátványosságokkal, nemzetközi síversenyekkel. Persze mindezek mellett remekül éreztük magunkat, hiszen a táj mindenért kárpótolt, és egy idő után elfogadtuk, hogy a guralok már csak ilyenek – maguknak valók, a külvilág nem nagyon befolyásolja őket.

Egészen más volt a helyzet Krakkóban. Szinte mindenhol beszéltek angolul, az emberek kedvesek, segítőkészek voltak. Itt már működött a lengyel–magyar két jó barát. Arról nem is beszélve, Krakkó a világ egyik legszebb helye – legalábbis azok közül, ahol már jártam. A város gyönyörű, árad belőle a történelem, nagyon sokáig Lengyelország fővárosa volt, itt koronázták meg az összes lengyel királyt, és itt is van mind eltemetve, köztük Báthory István is. Nem véletlen, hogy hivatalos neve Krakkó királyi főváros. Rengeteg idegenforgalmi látványosságot csodálhattunk meg, a Wawel-dombon található a Waweli várkastély, a Waweli székesegyház, a domb alján pedig a krakkói sárkány, a Wawel sárkány (Smok Wawelski) barlangja (Smocza Jama). A barlang bejáratánál található maga a sárkány, igaz, csak egy fémszobor formájában, de ebben az állapotában is öt percenként tüzet okád, a turisták nagy örömére. A sárkány egyébként a város egyik legnagyobb nevezetessége, az ajándékboltok teli vannak az azt ábrázoló tárgyakkal. Tudni kell, hogy a legenda szerint Krak király uralkodása idejében a Wawel lábánál lévő barlangban élt, és krakkói szüzeket evett. Később már ez sem volt elég, így Krak király döntést hozott, miszerint a sárkányt el kell pusztítani. Kihirdette, hogy aki végez a sárkánnyal, annak adja fele királyságát és a lánya kezét. Sokan próbálkoztak, de mind sikertelenül. Végül Skuba szűcs jelentkezett a királynál, aki ésszel, furfanggal akarta legyőzni a szörnyeteget, és a sárkány falánkságát kihasználni. A szűcs birkabőrt töltött meg szurokkal és kénnel, összevarrta és négy falábra helyezte, majd a sárkány elé rakta. A sárkány, úgy ahogy a szűcs sejtette, egy falásra megette azt. Egy kis idő múlva a sárkány gyomra égni kezdett, így kirohant barlangjából és a Visztula vizével próbálta oltani magát. Addig-addig ivott, míg végül szétdurrant, és így a szűcs megmentette a várost, illetve természetesen megkapta megérdemelt jutalmát.

Ennyit a legendákról!

A zakopanei síugrósánc, világkupaversenyeket rendeznek itt

Krakkóban egymást érik a szebbnél szebb éttermek, van egy magyar is a Balaton elnevezésű magyar ételekkel. Mi hármat látogattunk meg három különböző stílusban. Kiemelkedett közülük a Wier­zynek Restaurant, amely Krakkó főterén található (Európa egyik legnagyobb főtere), és maga a csoda. 1941-ben nyitották meg, egy 1364-es királyi találkozó, egy huszonegy napos lakoma helyszínén. A találkozón – többek között III. Kázmér lengyel király, IV. Károly német–római császár és cseh király, valamint I. Lajos magyar – későbbi lengyel – király vett részt. A királytalálkozó idején Kázmér adoptálta, azaz fiává fogadta I. Lajost, és ezzel az aktussal minden akadályt elhárított Lajos lengyel trónöröklése elől. Később mindkét uralkodó a „Nagy” melléknevet kapta. A krakkói királytalálkozó III. Kázmér lengyel király kezdeményezésére a krakkói városi tanács és ifjabb Mikołaj Wierzynek kereskedő, városi tanácsnok által megszervezett diplomáciai találkozó volt. A lengyel nemzeti emlékezetben Lakoma Wierzyneknél néven is említik. A kongresszus idején Wierzynek 100 ezer aranyforintot adományozott Kázmér királynak, ami a királyság fontos pénztartaléka lett. Kázmér egyébként is meg volt elégedve a vendéglátással, ezért kiváltságként engedélyezte, hogy a kereskedő saját házában is fogadja a királyi vendégeket. A Wierzynek étterem hagyománya erre az időre nyúlik vissza, és járt már itt többek között, Charles de Gaulle, George W. Bush és Fidel Castro is.

A lényeg: Krakkó visszavár engem, legalábbis remélem, és bizonyos, már az adventi időszakban vissza is térek.

(Kiegészítés: wikipedia.hu)

A gurálokat próbálták, de nem tudták megtörni a németországi megszállók

A gorálok vagy gurálok a Magas-Tátra és a Beszkidek vidékén élnek, nagyobbrészt Lengyelország területén. Főbb városaik: Nowy Targ, Zakopane, Żywiec. Számukat nagyjából kétszázezerre teszik. A gorálit, egy lengyel–szlovák átmeneti dialektust beszélik. Fafaragó művészetük híres, a Magas-Tátrában számos gyönyörűen díszített, fából készült házat, kaput és templomot találni. A házak építésekor nem használtak fémszögeket vagy csavarokat az építőanyag összeillesztéséhez, rögzítéséhez. Mai napig élő hagyomány, hogy a házakat kívülről évente többször lesúrolják szappanos vízzel és rizskefével, hogy tiszták legyenek.

Lengyelország 1939-es megszállásakor a németek megpróbálták a gurálokat kiszakítani a lengyelek közül, hogy megosszák az ország lakosságát. A németek a gurálokat egyfajta elszlávosodott germán népcsoportnak tekintették. A fenyegetések, a propaganda és a különböző előnyök ellenére sem sikerült nekik. wikipedia.hu

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában