Gasztroséta: a vendéglátás arcképcsarnoka – életutakkal

Dunaújváros Mi közvetlen együtt nem dolgoztunk, a tanítványom volt – tisztázza a kölcsönösen tiszteletteljes viszonyukat Szabó Gyula. – Személyes kapcsolatunk mindig volt, örültünk egymásnak, ha találkoztunk. Vendégként gyakorta megfordultam az általa vezetett üzletekben.

Várostörténeti sajátosságaink okán, izgalmas kérdésfeltevés, hogy ki honnan és mikor érkezett. Így Solymosi Andor esetében is ezzel indítjuk az ismerkedést. – Győrben születtem 1947-ben – emlékezik vissza –, onnan kerültünk 1953-ban Sztálinvárosba, mert édesapámat és nagybátyámat ide helyezték. A középiskola végéhez közeledve Szegedre, a József Attila Tudományegyetem jogi karára jelentkeztem, de miután csak négyesre sikerült a történelmi érettségim, nem mentem el a felvételire. Az érettségiző osztályból ketten, Molnár Erzsébettel együtt jelentkeztünk az Arany Csillag Szállodába, portások szerettünk volna lenni. Érettségihez és nyelvtudáshoz kötötték az állást. Az Arany Csillag igazgatója, Pávelné, aki később a margitszigeti Nagyszálló igazgatója lett, azt ajánlotta, hogy felszolgálóként kezdjünk és mellette tanuljunk nyelvet. A francia nyelvet kezdtük el, elfogadva az ajánlatát – az érettségit beszámítva, három év helyett másfél év alatt szereztünk felszolgáló-képesítést. Szabó Gyula bátyámtól és Baján Lászlótól tanultuk a szakma elméleti részét, ők tartották kettőnknek az órákat. Ezt képzelje el!

Grande szerviz, angol típusú felszolgálással

Az Arany Csillagnak voltam a tanulója, olyan felszolgálózsenik mellett, mint Szabó György, közismerten Csülök és Tordai Mózes, Mózi, akik, miután bezártak a fővárosban a nagy éttermek és éjszakai lokálok, lekerültek Sztálinvárosba. Amit Gyula bátyámék az iskolában leadtak szakismeretet, azt a gyakorlatban egy az egyben elsajátítottuk tőlük. Félévente szintvizsgákat tettünk a Gyula bátyám vezette Kohász étteremben, s azok függvényében léphettünk tovább. Nagyon színvonalas volt a tanulóképzés, csakúgy, mint a vendéglátás. – Nem sokkal előtte jött ez a jogszabály, mint lehetőség – veti közbe Szabó Gyula –, hogy érettségizettek is szert tehessenek szakmunkás-képesítésre. – Utánunk jöttek mások is – veszi vissza a szót Solymosi Andor –, például a nemrégiben elhunyt Jakó Tamás. Tamás már nekem volt tanulóm. Az Arany Csillag igazgatója, Csákvári Árpád – Lázár György miniszterelnök unokaöccse – frissdiplomásként felelt a tanulókért. Valaki elkerült a portáról, és szólt Csákvári, hogy ezentúl portás leszek. Elértem, amit akartam. Két hónap múlva, 1968 novemberében elvittek határőrnek. Közben megnősültem, elvettem Évát. Vártuk a fiunkat, így soron kívül leszereltek 1970. február 15-én. Visszakerültem az Arany Csillagba, de már nem a portára, mert pénzt kellett keresnem. Márciusban megszületett Norbert fiunk. Emlékszem, ekkoriban vezették be az éttermi főnöki rendszert, a vendéget ő fogadta és búcsúztatta. Külön voltak éttermi felszolgálók és italosok. Kötelező volt a grande szerviz, angol típusú felszolgálással, balról kellett szervírozni a vendégeknek. Sikerült találkoznom Rezah Pahlavi iráni sahhal, a bár télikertjében. A Gellért Szálló szakmai stábja vezette a rendezvényt, elhárító-tisztek garmadája kíséretében. Megfordult nálunk Malinovszkij marsall, Kádár János, Lázár György. Vártuk Fidel Castrót is, le is mentünk Paksra kecsegéért, mert csak halat evett. Végül nem jött, és mi ettük meg a kecsegét. Emlékszem, az 1967-es horgász-világbajnokságon az írek fogtak egy hatalmas fogast a Dunában, a szakácsaink serpenyőben sütötték meg az Arany Csillag konyhájában. Alig fért rá a hal egy tizenkét személyes tálra, az írek megpiszkálták, azt is mi ettük meg, tartármártással.

Az Arany Csillaghoz tartozó Alba Regia Hotelt Molnár Máriával együtt nyitották meg Székesfehérváron. Az aranycsillagos időszak 1974-ig tartott. – Rá egy évre született meg a második fiunk, Milán. Átkerültem a Kohász étterembe üzletvezető-helyettesnek. A Duna-vidéki Vendéglátó Vállalat igazgatója, dr. Barnaki Ferenc vett fel engem, a Dunai Vasműből közgazdász végzettséggel került oda. Igyekezett a modern dolgokat fölkarolni. Nagyon szerettem, nagyon korrekt vezető volt. A Kohászban Barányi Albert üzletvezető után Honfi Gábor következett. A hetvenes évek vége felé, egyik este megkeresett a vállalat személyzetise, Werth Antal azzal, hogy vállaljam el a Hangulat presszó vezetését Hermann Laci és Bedő Tibi után. Az 1970. november 7-én megnyílt Csillag bárban szerzett tapasztalataimnak hasznát vettem. A Hangulatnak meghatározó személyisége volt Hankovszky Péter, aki több volt egyszerű felszolgálónál, az ő kivételével a többieket lecseréltem. Fél évre rá felhívott Halász József igazgató, hogy gratuláljon, holott nem volt kenyere a dicséret. Onnantól kezdve szabad utat kaptam az elképzeléseimhez.

Jól éreztem magamat a Hangulatban, de feljött hozzám a területi igazgató, hogy pályázzam meg a Sörbárt, mint a város legnagyobb forgalmú üzletét, az Építők útja és a Vasmű út sarkán, amit 108-asként ismertek. Az Otthon étterem, a 3-as konyha szomszédságában a Sörbárt gebinben működtettük. Műszakváltáskor, háromnegyed kettőkor kijött a kohász a vasműből, s kikért tíz korsó sört magának és az utána érkező kollégáinak. Én már húsz éve nem iszom sört, de még mindig megismerném az ízéről a Budapest sört. Jobban bírta, mint a Kőbányai, ami nyolcnapos sör volt, és már az ötödik napon zavarossá kezdett válni. Tankokban szállították, a négy darab tíz hektoliteres tankunkba. Nem volt akkora mennyiség, amennyit ne lehetett volna eladni. Havi 70 ezer litert forgalmaztunk, hét forint húsz fillér volt egy sör. Május elsején 35 hektolitert adtunk el. Kitelepültünk, majdnem minden sarkon ott voltunk.

A nyolcvanas évek elején Nagyvenyimen építkeztünk. Váltottam, pár hónapot a Duna-vidéki Vendéglátó Vállalat központjában, az áruforgalmon dolgoztam, hamarosan a Béke étteremben folytattam. Az előző vezető – csupán névrokonom –, Solymosi Istvánné ugyanis nyugdíjba ment. Hét-nyolcszáz főre főztünk, a Vasvári-iskola diákjait és a környéken élőket ebédeltettük. Szombatokon esküvők és más rendezvények voltak, azokat vállaltam el. Versenytárgyaláson elnyertem a Béke presszót, ahol öt évig dolgoztam szerződéses rendszerben. A sógorom segítségével Svédországból 1983-ban beszereztünk egy százegy centiméter átmérőjű, süllyesztett rendszerű Philips televíziót, aminek a csodájára jártak a presszóba. A kamionosok szállították a videofilmeket, amiket a vendégeknek vetítettünk, közben soha nem látott forgalmat bonyolítottunk.

A Napsugár népszerű pohárkrémjei

A Napsugár presszót 1988. január 1-jétől vettem át, meglehetősen magas kikiáltási árra licitálva. Tízfajta fagylaltunk volt, amikhez csokiöntet-berendezést szereztem be Ausztriából. Korábban a cukrászüzemből rendelték a süteményeket, nekem Magyar Jancsi, a Hóvirág vezetője szállított. A Napsugár termékei közül a helyben főzött, színes pohárkrémek örvendtek a legnagyobb népszerűségnek. Szépen fogyott a dobos- és a bambitorta, valójában minden ment. Krémest csak a téli időszakban árusítottunk.

Solymosi Andor vendéglátós pályája utolsó állomásainak egyike a nagyvenyimi Szőlőfürt vendéglő. Nyugdíjazásáig különböző vállalkozásokban találtak rá a feladatok. Legutóbbi találkozásunkkor úgy fogalmazott: – Én, aki egy izzócserére korábban villanyszerelőt hívtam, autodidakta módon asztalos lettem. A házunkban berendeztem egy asztalosműhelyt, ebben élem ki magam.