Megvan a megfejtés az iskola-autóbusz ügyében, huszonkét év késéssel

Egyszerre fél évszázados és huszonkét esztendős az alábbi történet, ami egyszerre érdekes és jó, mert múltunkhoz kapcsolódik, minden szép és kevésbé szép részletével, hangulatával. A minap kaptunk egy levelet régi dunaújvárosi olvasónktól, amely levélben két régi fotó és egy kézírásos lap rejtőzött. Szó szerint véve is, mivel a cikk szerzője, rá roppant jellemző módon, bár nagyon szeret a múlt talán néha piszlicsárénak tűnő, ám mindig tanulságos ügyeivel foglalkozni, pár napra elveszítette a dokumentumot, ami (ahogyan az éremgyűjtők is mondják) ez idő alatt „lappangott”, majd váratlan előbújt a táska egy elfeledett zsebéből.

Régi történet

A történet azért huszonkét éves, mert elődünk, A Hírlap egy 1995. június 10-i, szombati számának cikkén alapul: akkor egy régi fényképet közöltek a kollégák. Igen régi autóbusz látható a képen, ami körül szerelők sürgölődnek, és több mint két évtizede azt szerette volna megtudni a szerkesztőség, hogy kik és hol javítják azt a járművet, ami a korai szlengben még vietnami panorámásként szerepelt?

A válasz már akkor megszületett Lengyel Gyula, az Alba Volán autóvillamossági szerelőjének fejében, ki is vágta a képet, ám annyi gondja-baja volt akkoriban, hogy eltette szebb időkre, aztán: lassanként megfeledkezett róla…

Lengyel úr rögtön a szakmunkásképző elvégzése után az AKÖV, Autóközlekedési Vállalat karbantartó műhelyében (később: Volán, Alba Volán, mai jogutódja már: Közép-nyugatdunántúli Közlekedési Központ) helyezkedett el, hogy aztán a szerelői, csoportvezetői, művezetői ranglétrát bejárva, ötvenkilenc éves korában, 2006-ban nyugdíjba vonuljon.

A nyugdíj pedig, mint tudjuk, a családi örömök és a hobbik mellett az emlékezés ideje. A ma is Dunaújvárosban élő Lengyel Gyula lassanként nekilátott emlékei, dokumentumai rendezésének is – és az idén egyszer csak kezébe ugrott ez a fénykép.

Hát ez neki egyáltalán nem jelentett rejtélyt.

A képen egy Ikarus 30-as autóbusz látható, a helyi AKÖV-műhelyben. Ez az autóbusztípus még a hatvanas években is közlekedett.

Azonban ennek a típusnak semmi köze nem volt Vietnamhoz, a szakértők nem hívták „vietnami panorámásnak”. Egy másik Ikarus azonban, a 602-es jelzésű, már kötődött némiképp a Távol-Kelethez, igaz, nem Vietnamhoz, hanem: Indonéziához! Amelynek akkori vezetője, Sukarno államelnök szeretett volna néhány száz darabot vásárolni az utóbbi buszból, ám, mielőtt az üzletet nyélbe üthették és a járműveket leszállították, továbbá kifizették volna, Indonéziában katonai puccs történt, Sukarnót pedig Suharto tábornok váltotta a hatalomban 1966-ban, majd egy év múlva az elnöki tisztségben is, akivel az akkori Magyarország semmiféle kapcsolatot nem óhajtott táplálni, értelemszerűen üzletit sem. A buszok maradtak itthon.

Olvasói Levél

Most pedig következzen Lengyel úr levelének két oldala.

„Ezt az újságcikket 1995-ben vágtam ki, eltettem, most pedig, párosítva az elkészült jármű fényképével, küldöm a tisztelt szerkesztőségnek esetleges felhasználás céljából.

A képeket a dolgozók által nagyon tisztelt Medves György műszaki vezető, később osztályvezető készítette, aki ma is a városban él.”

„Ezt az autóbuszt 50 évvel ezelőtt az akkori AKÖV fiatal szerelői társadalmi munkában feljavították, és az úgynevezett Iskolabusz programnak adtuk át egy Fejér megyei kis falunak. A képen … Józsi bácsi, és Hopka Sándor fényező, a jobb első keréknél Szappanos István szerelő, én az ablaktörlőt javítom.”

Lengyel úrral volt szerencsém beszélgetni kicsit. Kiderült, hogy annak a bizonyos Józsi bácsinak a vezetéknevére, sajnos, már nem emlékezik. Továbbá azt sem tudja, hogy melyik Fejér megyei kis faluba került a későbbi iskolabusz, mivel a szerelők csak a székesfehérvári központig vitték, ott átadták a főnököknek, akik pedig akkori szokás szerint learatták a dicsőséget és megették-itták a házi kosztot, pálinkát, a kiválasztott falu hálás lakóinak keze munkáját.

Megtudtam viszont, ami talán még a kétszeresen is archív képnél is fontosabb, hogy Lengyel úr (mindenféle elnevezésbeli változásokat leegyszerűsítve) ma, hetvenévesen is ízig-vérig „volánosnak” tartja magát, és büszke arra, hogy egy kiváló kollektíva megbecsült tagja lehetett! Akkoriban még volt némi hősi hangulata annak a munkának, sokszor nagyon nehéz volt a menetrend teljesítéséhez megfelelő állapotban tartani a járműveket, állandó alkatrész- és szerszámhiány keserítette az ottani szerelők életét is.

A társadalmi munkáról elég annyit, hogy a vállalat munkahelyein és eszközeivel szabadidőben, ingyen végzett, önkéntes vagy kijelölt munkát jelentett.

A lényeg: a busz szép lett. A történet is jó. Köszönjük!