Kálnay Adél kapta az idei Salvatore Quasimodo nemzetközi költőverseny fődíját

Kálnay Adél kapta Ami marad című verséért az idei Salvatore Quasimodo nemzetközi költőverseny fődíját, a különdíjat pedig Zsávolya Zoltánnak ítélték oda John Keats Rómába indul című művéért. Idén kétszáz pályázó négyszáz verssel nevezett a versenyre.

Cserép László, a Salvatore Quasimodo Alapítvány titkára szombaton az MTI-nek elmondta, hogy a 25. alkalommal megrendezett nemzetközi költőversenyen a zsűri Tolnai Ottónak életműdíjat adományozott, Nádasdy Ádám pedig nemzetközi életműdíjat vehetett át. A verseny fődíjának számító Salvatore Quasimodo-emlékdíj és a különdíj mellett kilenc költőt elismerő oklevéllel jutalmazott a zsűri – ismertette.

A Balaton értékeinek, sajátosságainak és gondjainak méltó irodalmi bemutatását szolgáló Bertha Bulcsu-emlékdíjat is pénteken adták át. A meghívásos pályázatra ezúttal Bakonyi Zoltántól, Lőrincz Sándortól és Bíró Gergelytől várt a zsűri publicisztikát vagy irodalmi riportot, és mindhárman megkapták a Bertha Bulcsu-emlékdíjat – közölte Cserép László. Emlékeztetett arra, hogy az Írók Alapítványa és Balatonfüred, illetve Balatongyörök által alapított díjat 2004 óta minden évben Balatonfüreden adják át.

A háromnapos rendezvény szombat délelőtt könyvbemutatókkal folytatódik a Vaszary Kávézó teraszán, ahol az érdeklődők beszélgetést hallhatnak Nádasdy Ádám költő-műfordítóval és Gömöri György költővel is. Délután a Tagore sétányon megkoszorúzzák Salvatore Quasimodo emlékfáját, ahol Görgey Gábor író, a költőverseny alapító tagja mond köszöntőt.

A rendezvényt gálaműsor zárja majd az Anna Grand Hotel dísztermében, ahol díszpolgári kitüntetést vehet át Franco Cajani költő, művészettörténész, a díj alapítója.

A győztes pályamű
Kálnay Adél: Ami marad
A kezét látom, mindig a kezét,
elgörbült, bütykös ujjait,
a pergamen bőr alatt
tekergő kékeslila eret, s
érzem, kissé nyirkos,
hűvös a tenyér,
nem szorít már,
nincs benne erő.
Fogom, csak fogom és
dörzsölöm és kulcsolom
a lanyha ujjakhoz az ujjaim,
nézem a csuklót,
a ráncos kézfejet,
igen, lüktet, dolgozik
még a szív, istenem,
mire képes, milyen
elszántsággal élteti
még a testet, ami
élni már nem kíván.
Tudtam, hogy egyszer
eljön ez, hogy lesz ilyen.
Az ész mindent tud,
az ész mindent elfogad.
Csak a … mi is?
Ami nem ész, az lázad,
az omlik össze.
Még nem sírok,
az sokkal később lesz,
most erősnek kell lenni,
mondom, el kell engedni,
segíteni, hisz ez jár neki,
a kölcsön visszajár,
ő is segített érkezni,
ő is, ő is, ő is . . .
A kezét látom, mindig a kezét,
meg tudsz szorítani, kérdezem,
s igen, ért engem, megteszi,
gyöngén, szinte észrevétlen,
itt van még, tud rólam,
de dolga van, végig kell
csinálni ezt az utolsót,
s ő mindig mindent
annyira jól akart . . .
Órák telnek el, s a kéz
még mindig él, van lüktetés,
van apró moccanás,
néha mintha már nem,
de aztán mégis.
Jaj, meddig tart ez?
Az ész szelíden sürgeti,
csak bátran, no,
csak ügyesen . . .
Az ember már
eléggé felnőtt ehhez,
mondhatnám öreg,
biztatom magam,
vannak, akik már az
én korom sem élték meg,
nemhogy kilencvenet.
Ez persze, mindegy most,
nem is számít, csak
össze-vissza jár az agy . . .
A kezét látom, mindig a kezét,
vén fa gyökerei erőtlen ujjai,
makacsul akaszkodom közéjük,
kulcsolódjunk, fonódjunk,
váljunk eggyé megint . . .
Átvillan, hogy nem
fogtam eleget, hogy
bármennyit fogtam, kevés . . .
Jaj, hogy kell ezt,
hogy kell ezt végig. . .
Megint csak magamra
gondolok, s mérgelődöm,
önző vagy, mondom,
anyád most megy el,
ez nem a te pillanatod,
ne sajnáld magad,
ez az ő nagy pillanata,
a távozásé, a szabadulásé,
mit is tudna kezdeni már
ebben az elkopott ruhában,
ebben az összetöpörödött,
használhatatlan testben,
amiben szemtelenül és
hiábavalóan kering az
egyre sűrűbb, sötét
anyag, s pumpál az
érzéketlen szív, ez
a makacs izom.
A kezét látom, mindig a kezét,
s látom, végre elernyed,
abbamarad az ostoba lüktetés,
s innentől csak a csend,
csak a rend, ahogy
lennie kell,
az marad.
(Forrás: Facebook)