Dzurják József: Bicskei Bertalan halálával a magyar foci jelenének legnagyobb alakja távozott

Rosszul érezte magát - felmerült, hogy megmérgezték, ám ez a feltételezés nem bizonyult igaznak -, az év elején jött haza Libériából, de visszatérni már nem tudott az afrikai országba, ahol szövetségi kapitányként dolgozott. Kórházba került, megkezdődtek a kezelések. Akadtak pillanatok, amikor úgy tűnt, legyőzheti a gyilkos kórt, kapusként, majd edzőként megannyi nagy csatát vívott meg sikerrel, ám a betegség ezúttal legyőzte őt. Bicskei Bertalant 66 évesen szólították magukhoz az égiek. Pályaedzője, hű segítője, Dzurják József szerint a magyar foci jelenének legkarizmatikusabb személyisége távozott. Dzurjáknál másfél éve diagnosztizáltak daganatos megbetegedést, úgy tűnik, ő túljutott a nehezén.

- Megviselt Bicskei Berci halálhíre, nem csak a kollégám, a főnököm, hanem a barátom is volt. A Videotonhoz hívott 2003-ban,  Fehérváron dolgoztunk  először, korábban Gáspár József és Weimper István alkotta a stábját, én később kerültem hozzájuk. Kuala Lumpurba viszont már kettesben szerződtünk, másfél évet dolgozunk Ázsiában. Korában egyetlen szövetségi kapitány sem volt olyan sikeres a malájokkal, mint ő. Másfél év után tértünk haza, Berci az MLSZ-ben helyezkedett el, az edzőképzésért felelt és az utánpótlást fogta össze, én pedig Sisa Tibor segítője lettem a 19 éven aluliak együttesénél. Aztán én a Maldív-szigetekre szerződtem, ő meg Egyiptomba ment. Mindketten hazatértünk, ő aláírt Libériába, ahova nem tarthattam vele. Egyrészt a helyi szövetség anyagi lehetőségei csak egy szakember szerződtetését engedték, másrészt nálam leukémiát diagnosztizáltak, megkezdődött a harcom az életért. 2009 novemberében kezdődtek a kezeléseim, tavaly tavasszal úgy tűnt, minden rendben van, aztán romlott az állapotom, októberben transzplantáción estem át, a nővéremn csontvelőképzésért felelős őssejtjeit kaptam meg. Két hét múlva kezdtek megtapadni, megindult a vérképzés. Azóta a nővérem sejtjeit használom, megváltozott a vércsoportom is. Jól vagyok, szövődmények nem léptek fel, az eredményeim biztatóak. Fellélegeznem még nem szabad, az orvosok szerint öt év múlva mondhatjuk teljes bizonyossággal,  meggyógyultam. Jelenleg nyerésre állok a rákkal vívott küzdelmemben, Bercinek sajnos nem sikerült.

-  Mikor értesült arról, hogy kollégája súlyos beteg?
 
- A télen. A transzplantációm után száz napot steril körülmények között kellett töltenem, édesanyámnál, Ikladon, a világtól elzárva, csak enni jöhettem ki egy zárt szobából. Maszkot kellett viselnie azoknak, akikkel találkoztam. Aztán visszatértem a páromhoz, Pestszentlőrincre. Berci azonnal meglátogatott a nejével. Pár nappal később ment vissza Libériába. Hideg volt, de a lakásban meleg, ő azonban nagyon fázott, egy takarót adtunk rá, még jobban begyújtottunk, mégsem tudott felmelegeni. Magas láza volt, orvoshoz ment, ahol gyógyszerekkel lenyomták a lázát, visszarepült Monroviába. Egy hónappal később tért haza, utána már nem utazott Afrikába. Akkor éreztem, hogy baj van, amikor nem válaszolt a mailemre, nem tudtam utolérni a világhálón. Négy évvel korábban is hasonló történt, hosszú időn át nem tudtam vele felvenni a kapcsolatot. Akkor a nyelvén találtak daganatot, abból sikerült felépülnie.

- Ha a közös emlékek között kutakodik, mi jut elsőként eszébe Bicskeiről?
 
- Csak felsőfokokban beszélhetek róla mint emberről és szakemberről. Nem tudok kiragadni egy-egy momentumot, rengeteg közös élményünk volt. Őt tartottam a legtöbbre a magyar foci jelenlegi szereplői közül. Túl azon, hogy minden csapatánál eredményesen dolgozott, szakkönyveket írt, videokazettát készített a kapusok képzéséről, az ő könyvéből oktatnak Kínában, Malajziában, az Egyesült Államokban. Itthon nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna.

- Klubedzőként és szövetségi kapitányként is sikeres volt több országban. Mi volt a legnagyobb erénye?
 
-  Az egész szakma a kisujjában volt, mindig megkövetelte a rendet, mindennek úgy kellett történnie, ahogy ő előírta. Nem csak a futballisták lelkével törődött, hanem a családtagjaikkal is, bárkivel dolgozott, játékosai szeretettel gondolnak rá. Az egyenes beszédet és az egyenes embereket szerette. Számára a család és a három fia volt az első, de törődött a barátaival is. Első komoly sikerét 1984-ben érte el, Eb-t nyert az ifiválogatottal, akkori csapatának játékosai azóta is elismeréssel szólnak róla. Bár minden az ő elképzelései szerint zajlott, a kollégáit becsülte. Amikor a Vidinél dolgoztunk, az összes bajnoki előtt közös vacsorán látta vendégül a stáb tagjait, családias hangulatban beszélgettünk. Kikérte a véleményünket az összeállításról, a taktikáról, ezt megfontolta, majd döntött.

- Rendkívüli memóriája volt, jelentéktelennek tűnő eseményekre is emlékezett.

- Mindent dokumentált, nem csak a meccsekre, az edzésekre is aprólékosan készült, a követendő taktikát addig gyakoroltatta, amíg az összes játékos meg nem ér- tette. Elképesztő memóriája volt, az én játékospályafutásomból olyan momentumokra emlékezett, amelyekre én is alig. A kölni főiskolai évek során remekül megtanult németül, kiválóan beszélt angolul, állandóan képezte magát. Nem csak írt, olvasott is szakkönyveket. Maximalista volt, ezért vitte sokra játékosként és edzőként. A futball, a mozgás volt az élete, hatvan felett is rendszeresen sportolt, erősített, futott. Malajziában hetente háromszor futballoztunk, kispályán és nagypályán. A szövetségi edzők általa vezetett csapata játszott a különböző városrészek gárdáival. Csatárt játszott velem, gólerősek voltunk, a mi brigádunkat ritkán győzték le.

A labdarúgás töltötte ki a napjait

Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis a barátja lehettem. Miután aláírta malajziai szerződését, felhívott. Közölte, Kuala Lumpurba szerződött, két éven át ott dolgozik, ha van kedvem, látogassam meg. Hozzátette, a repülőjegyemet oldjam meg, a többit, az ottani részleteket bízzam rá. Egy évvel később hívtam, hogy kiutaznék. Jeleztem, lenne még egy kis feladat, ugyanis több száz kilométerre, Szingapúrba kellene értem eljönni. Mosolyogva válaszolta: Nem probléma, legfeljebb kirándulunk egyet a nejemmel meg Dzurják Csöpivel. A reptéren vártak, majd életem talán legszebb tíz napját töltöttem a társaságukban. Meccsekre jártunk, néztem az edzéseiket, a közös futballozásokba is bevettek. Bicskei túl a hatvanon is jobban mozgott, mint én alig túl a 35-ön. Remek humorának köszönhetően az estéket végigbeszélgettük és nevettünk. Amikor Libériában vállalt munkát, üzenetet küldött: bár a hely elég érdekes, ha van kedvem, itt is meglátogathatom. Erre már nem kerül sor.

Bicskei Bertalant július 28-án 14.15-kor búcsúztatják a Farkasréti temetőben. Nagyon fog hiányozni.