Veterán autókkal Lengyelországig

Röviden így summázható öt veteránautós útja Auschwitz-Birkenauba. Az 1600 kilométer a teljes távot jelenti a kitérőkkel együtt, a 200 év nagyjából a részt vevő járgányok összkora, a fájdalom magától értetődő, a boldogság pedig… Később arra is fény derül.

– A túra gondolata egy korábbi őrségi veteránautós kirándulás során fogalmazódott meg – bocsátotta előre az auschwitzi utat szervező, korpavári Horváth Tamás.

– Oda a barátommal, a pogányszentpéteri Ferenczy Lászlóval mentem, s együtt döntöttük el, hogy néhány dunaújvárosi sporttárssal és kiváló veterán autóinkkal nekivágunk a nagy útnak. Pontosabban Laci azt vetette fel eredetileg, hogy Lengyelországba menjünk, s erre mondtam én, akkor már legyen komoly úti célunk, autózzunk el Auschwitz-Birkenauba, az egykori kényszermunkatáborba, ahová már amúgy is régóta el akartam jutni. A barátom elfogadta a javaslatom, tehát most végre sikerült személyesen is látnom mindazt, amit eddig csak elképzelni tudtam a hallottak alapján. Azonban azt kell mondanom, hogy a valóság a képzeletünket is messze felül-, vagy inkább alulmúlta…

Az öreg autócsodákkal napi 300 kilométeres etapokat teljesítettek, így két nap alatt értek el Krakkóig. Ez volt a „főhadiszállásuk”, három éjszakát töltöttek el itt.

– Szlovákián keresztül haladtunk, a kocsikkal odafelé megjártuk az Alacsony-, visszafelé pedig a Magas-Tátrát is, ez 2600 méteres szintkülönbséget jelentett – folytatta az út felidézését Horváth Tamás.

– Ismét bebizonyosodott, hogy öreg autó nem vén autó, mindegyik különösebb probléma nélkül gyűrte maga alá a kilométereket. Egy-két apróság történt csak, az egyik dunaújvárosi autón kerékcsapágyat kellett cserélni. Pedig az én kocsim egy 1970-es évjáratú Fiat 850 (megjártam vele Karintiát, továbbá a horvát tengerpartot is), Lacié pedig egy Citroën 2CV „Kacsa” 1978-ból, de hasonló korúak voltak a többiek is, szintén Fia­tok, illetve egy Zsiguli.

Tamás hozzátette: a koncentrációs táborokat idegenvezetéssel járták végig. Ez majdnem négy és fél órába telt, úgy is, hogy elég sietősre vették a tempót. Ám utólag nem volt hiányérzetük emiatt, amit ennyi idő alatt láttak, az is elégnek bizonyult. Most sem akartak beszélni róla…

– Azzal kellett szembesülnünk Auschwitz-Birkenauban, hogy az ott kivégzettek többsége (450 ezer fő) magyar volt – árulta el.

– Halomban álltak a meggyilkolt zsidó emberek szemüvegei, táskái, bőröndjei. Borzasztó volt azt is látni, hogy milyen körülmények között kellett eltölteniük a táborban utolsó napjaikat, hónapjaikat. A magánszférájuk mint olyan, teljesen semmivé lett abban a pillanatban, ahogy a tábor lakóivá váltak, a kis- és nagydolgukat is egy légtérben, egy fal mentén egymás melletti vécékagylókon kellett végezniük, amiket semmilyen határolóelem, fal vagy egy darab deszka nem választott el egymástól.

Jártunk a krematóriumban és láttunk egy eredeti állapotában meghagyott marhavagont is, olyat, amilyenekben az embereket beszállították végzetük helyére.

A megrázó élmény után öröm volt visszatérni Krakkóba, élvezni az életet, beszívni a friss levegőt és gyönyörködni a történelmi belvárosban. Innét másnap a wieliczkai sóbányákba vezetett az útjuk.

– Ezek Lengyelország legrégebbi sóbányái – vette át a szót Ferenczy László, aki egyébként civilben a „kacsánál” nagyobb járművet, egy kamiont terelget. – A bánya ma múzeumként működik összesen kilenc szinten, ezek közül az első szint 64 méter mélyen van, az utolsó pedig 327 méteren. A szinteken több kamrát alakítottak ki, amelyekben például a sóbányászat történetét mutatták be, illetve a munkavégzés folyamatát, sőt, van egy kápolna is. Ezekben a kamrákban az összes szobrot és berendezési tárgyat sóból faragták ki, nagyon látványos.

– Érdekes helyeken jártunk a hatnapos túra során, s úgy érzem, nem volt rossz döntés, amit a barátommal hoztunk meg – tette hozzá végül Horváth Tamás, akit elkísért az útra 12 éves nevelt lánya, Réka is. – Már tervezzük az újabb közös utat, az egy kilencnapos erdélyi túra lesz, reményeink szerint jövőre. De addig még én lemegyek a 850-essel Szicíliába.

Hogy mi a történetben a boldogság? Ferenczy László a hazaindulás előtt kapta a telefont, hogy megszületett az unokája. Ezt ahogy kell, meg is ünnepelték. Másnap a visszaúton nem volt kedve beszélgetni senkinek sem. S nem csak az ünneplés miatt…