Találkozó: kíváncsiak voltak egymásra az egykori diáktársak

Öt fiú és öt lány maradt az osztályukból, akik azonnal megfogadták, hogy a hetvenéves találkozón is mindannyian megjelennek. Huncutul bizakodva nagyot nevettek rajta, de természetesen erősen bíznak benne, hogy hiánytalanul ott lesznek azon is. Az esemény jó hangulatban telt el, öt év óta először jöttek össze. Most is jól megtalálták egymással a hangot, ahogy a tőlük nem sokkal idősebb tanárukkal, Katica nénivel is. Az étel finom, a kiszolgálás hibátlan volt. A Gumikacsában nem csalódik az ember. A régi barátokban sem. A beszélgetőtársaink portája pontosan olyan volt, mint ahogy a városi népek elképzelik azt. Mindennek helye van, rend és tisztaság, szép virágok a ház körül, az udvarokon kacsák és tyúkok szaladgálnak, a kertjeik akár egy mintagazdaság. Mindent megtermelnek, amire a konyhán nekik és a családjuknak szükségük lehet. Sok munkával telnek a napjaik.

A mostani hőseink a dánieltelepi általános iskolában végeztek 1959-ben. A keleti oldalon épült Kisszentmiklós (amit a hosszú utca jellemez (a Dunaföldvár–Mezőfalva közötti szakaszon). A nyugati oldalon az Előszállás felőli hosszú utca volt a tengelye Daruhegynek. Dánieltelep pedig a kettő között volt található, az út menti körzeti orvosi rendelőtől nyíló utcával, ami az emlegetett iskola és a kúria épületéhez vezet. Mára Daruszentmiklós néven egy településsé szerveződtek.

Szekeres József a kedves feleségével, Katikával fogadott bennünket:

– Nem mondhatom, hogy nagyon jó tanuló lettem volna, de azért megálltam a helyem. A kedvenc tantárgyam a történelem volt, és a mai napig megmaradt ez az érdeklődési köröm. A téeszezést 1959-ben kezdték el, előtte mindenki otthon volt és maszekként dolgozott. A gyerekekre sokszor volt szükség a gazdaságban, például az aratásnál is. A nyolcadik után helyhiány miatt egy évem kimaradt, amit már munkával töltöttem, de utána fölvettek esztergályos-tanulónak. A vasműben a mechanikánál kezdtem, majd a kokszvegyészethez kerültem. Megszerettem ezt a változatos munkát, ami később várt rám. A munkánk miatt feleségemmel együtt Dunaújvároshoz, és a vasműhöz kötődtünk. Hosszú ideig ott éltünk, de a szívünk visszahúzott a mi vidékünkre. Nyugdíjasként Előszálláson telepedtünk le, amit nem bántunk meg. Két lányunkra és a családjukra lehetünk büszkék.

Papp Józsefné és Kiss Imréné Mária hatvan év után is jó barátságban vannak egymással. Papp Józsefné élete drámai módon kezdődött, de a családjával végzett kemény munkája nyomán mosolygóssá változott.

– Daruhegyen születtem. Kevés jóra tudok visszaemlékezni, mert borzalmas szegénységben éltünk. Az édesapámat 1945 februárjában elvitték a frontra munkaszolgálatra, én pedig májusban születtem meg. Soha nem láttam őt, mert elveszett a háborúban. Édesanyám pedig itt maradt tíz gyerekkel, jövedelem nélkül… Én is a Kúriába jártam iskolába. Az alsósok közös tanterembe, a felsősök már külön kaptak helyet. Bolti eladó szerettem volna lenni, de a túljelentkezés miatt nem vettek föl. Az esztergályosságot ajánlották helyette, de azt nem vállaltam. Végül diszpécsersofőr lettem a vasműben. Két gyerekem született. A lányom és a férje pedagógusok, a gyerekeik egyetemisták. Nagyon szeretnek itthon lenni Daruszentmiklóson. Büszkék erre a küzdelmes életünkre. Kis lépésekkel, hitelek fölvétele nélkül haladtunk előre. Ősztől tavaszig spóroltunk és akkor léptünk egy-egy nagyobbat. Akkor vettünk valamit, amikor megvolt rá a pénzünk. Munka és öröm is jutott.

Kiss Imréné Kisszentmiklóson született, Daruba ment férjhez. Szeretnek itt élni, nem bánják, hogy maradtak.

– Kilenc gyerek közül én voltam a harmadik! A továbbtanulásom rosszul sikerült. Abban az időben még nem volt ennek hagyománya. A kórházban szerettem volna dolgozni, de anyagi okok miatt csak álom maradt belőle.

– Amikor megalakult a téesz, úgy 1961 körül, először másokhoz hasonlóan az édesanyám munkaegységére dolgoztam. Ez azért kellett, hogy megkapja a kétszáznyolcvan forintos öregségi nyugdíját… Utána az erdőgazdaság következett. Bírtuk a munkát, jókedvűen ment az idő. Akkor lett valamivel jobb ruhánk és cipőnk, amikor már dolgozni jártunk, és pénzt kerestünk vele. Két lányom született, szép családjuk van. Szeretjük egymást, büszke vagyok rájuk. Szívesen járnak hozzánk haza. Mi az egész életünkben, a mai napig, mindent megtermeltünk, ami a konyhára kellett. Például az idén tíz napig fejtettük a borsót! Jut belőle elég mindegyikőnknek – zárta gondolatait Kiss Imréné.