Őszinte beszélgetés a gyerekkel

Sokszor halljuk, hogy a 21. századi szülő a gyereknevelés kapcsán a sötétben tapogatózik. Nem azért, mert más vagy kevesebb lenne az előző generáció tagjainál, erről szó sincs, hanem mert a posztmodern kor, a technikai fejlődés elodázhatatlanná tette az eddigi nézőpontok, eszközök, stratégiák megújítását, a robbanásszerű változással pedig csak extrém nagy tudatossággal és komoly önismereti munkával lehetséges lépést tartani.

Nos, nem érdemes megijedni, inkább tekintsük magunkat úttörőnek! Az említett önismereti munka apró, a mindennapokba beilleszthető lépésekben történik, és a pedagógiai elméletalkotók, más szakemberek, illetve a nálunk tapasztaltabb szülőtársaink szerencsére számos kapaszkodót kínálnak hozzá. Sőt, magunk is rátalálhatunk a jól működő egyéni eszközeinkre.

Jól ismert panelkérdés: „Milyen volt a napod?” Mi, felnőttek is úgy vagyunk vele – függetlenül attól, hogy az alapszemélyiségünk szerint könnyen kimutatjuk-e az érzésein ket, vagy sem –, hogy néha örülünk neki, néha meg a hátunk közepére sem kívánjuk az ilyen jellegű érdeklődést. És persze el kell fogadni azt is, hogy van, aki végeérhetetlenül képes mesélni az élményeit, és akad, aki szeretne eltávolodni az aznapi történésektől. Természetesen a gyerekek sem élik meg ezt másképp. A kérdés az, mit tehetünk azért, hogy a csemeténk érezze, hogy fontosak számunkra az érzései, és hogy ő is megtanulja, hogyan nézzen szembe a nehéz helyzetekkel, és hogyan kezelje az érzelmeit.

Az érzések azonosítása, az élmények szavakba öntése tanulható, de erre is a fokozatosság elve érvényes. Előfordulhat, hogy a szavakkal még bizonytalanul bánó óvodás inkább eljátssza az élményeit, vágyait a kedvenc figuráival, mintsem hogy elmesélje velünk szemben ülve az asztalnál.

A gyerekek persze ezen a téren is sokfélék, de minden kicsi szereti, ha a mindennapi interakciók során a szülő nemcsak próbálja megnevezni a csemetéje arcán látható érzelmeket, vagy a játékában azonosítani a kis figurák állapotát, hanem ő is szívesen mesél arról, hogyan érzi magát, vagy épp kimondja az érzéseit, amit a gyermek lát rajta. Például: „Nagyon meghatott ez a rajzod, tele a szívem szeretettel. Ezért sírok.” Vagy: „Most azért vagyok dühös, mert nem úgy alakult a napom, ahogy reggel elterveztem.”

Az alapvető érzelmek, az öröm, a bánat, a harag, a szomorúság, a félelem, az undor, a meglepődöttség elnevezéseivel való megismerkedés tehát hosszú távon nagyon hasznos. Mindeközben a szülők is sokat nyerhetnek azzal, hogy szembenéznek a saját érzelmi állapotukkal.

Az iskolás gyerekeknél már nagy előny, hogy ismerjük a csemetét – állítják szakemberek. Van élményünk arról, hogy még frissiben szereti ránk önteni az élményeit, vagy késleltetve, már az otthon biztonságos közegében, esetleg valamilyen közös tevékenység során mesél inkább szívesen. Ha ebben találunk törvényszerűségeket, akkor engedjük meg neki, hogy akkor számoljon be arról, mi történt vele és az milyen érzéseket váltott ki belőle, amikor kényelmes neki.

Segíthetjük a folyamatot azzal, hogy a saját napunkról kezdünk beszélni, vagy direktebb kérdéseket teszünk fel. Például a „Mi volt ma?” helyett megtudakolhatjuk, mi volt számára aznap a legjobb élmény. Vagy ha tudjuk, hogy általában milyen tevékenység során érzi jól magát, arra is rákérdezhetünk: „Ma is jutott időd a rajzolásra? Mit alkottál?” A kérdések tárháza végtelen, az interneten hoszszú listákat lehet találni róluk, és nem szégyen átböngészni őket, amíg gyakorlottabb szülővé nem válunk.

Kell az elfogadás

Sok szülőnek nehézséget okoz – talán az állandó stressz, rohanás miatt is –, hogy kellő időt és fi gyelmet szenteljen a gyermekére. Emiatt fordulhat elő, hogy ha a gyermeke ki is fejezi az érzelmeit, például a dühét, a félelmét, akkor a szülők elbagatellizálják. Ez azonban kifejezetten rossz megoldás. Fontos, hogy még ha úgy is érezzük, a gyermekünk túldramatizálja a helyzetet, akkor is hallgassuk végig, támogassuk! Mert ha elutasítással találja szemben magát, egy idő után már meg sem próbál beszélni az érzelmeiről.