Nihilizmus és füst az Arénában, avagy a fekete ötven árnyalata

A nap mottója nyugodtan lehetett volna a Pokolgép indulója: „A ruhám bőr és nem ballon / Az arcszeszem is csak Pitralon / De jegyezd meg jól míg a Föld kerek / Mindig lesznek rockerek!” Az iménti tételt erősítette a látvány is, ugyanis főként a Barba Negra színpad környékén az átlagéletkor nem éppen a huszas, harmincas tartományban billegett, bizony szépszámmal akadtak a szegecses farmerdzsekik fölött őszülő tincsek, évek alatt jól megformált sörpocakok.

A Hammerworld színpadot a Nevergreen nyitotta, akikre annak ellenére is sokan voltak kíváncsiak, hogy egyrészt elég korán kezdtek, másrészt a szintis betegsége miatt nem tudott részt venni a buliban. Dicséretes, hogy a koncertet azért nem mondták le a veterán ro­ckerek. Borús doom/goth zenéjük még 2019-ben is vonzza a fesztiválozókat.

Kicsit vidámabb vizekre evezve a Barba Negra színpadon bulizhattuk végig a 25 éves Junkies koncertjét. Fiatalok és idősek egyaránt fejből skandálták a dunaújvárosi gyökerű zenekar punk-rockos nótáit, Szekeres Andris énekes/frontember pedig amellett, hogy nagyon jól kommunikál a közönséggel és keményen megmozgatja a rajongókat, mindig büszkén hangsúlyozza, hogy ő bizony helyi srác. Hálás is volt ezért a közönség, a dedikáló sátornál sorban álltak a zenészek szignójáért.

A fűzött bőrnadrágok estefelé már nem csak a „küzdőtéren” tűntek fel, a Barba Negra színpadán is felfedezhető volt. Mondani sem kell, hogy a Kalapács zenekar buliján elhangzott a fent említett szlo­gen, hiszen a kétezres évek elején éppen egy Pokolgép-válogatás kapcsán született meg a zenekar. Ugyancsak magától értetődő, hogy ki-ki vérmérséklete szerint énekelte vagy üvöltötte velük a szöveget, mert aki egyszer bőrnadrágos lett, az az is marad. A recept működött az Ossian és a Zorall buliján is.

Az este során annyi corpse paintet (hullasmink) viselő arccal találkoztunk, hogy a programterv elolvasása nélkül is sejthettük: a mai nap a black metálosoké lesz. Az Arénában valóban ők voltak túlnyomó többségben, a repertoár pedig ennek a meglehetősen nehezen emészthető metálzenei szegmensnek valamennyi irányzatát felvonultatta. Kezdetnek mindjárt ott volt a Carach Angren Hollandiából, amelynek munkássága tökéletes arra, hogy megbarátkozzunk a black metállal.

Az igencsak látványos festéssel fellépő zenekar énekese Dennis „Seregor” Droomers a végkifejletben még meg is koronázta magát. A Burzumon nevelkedett úgynevezett „true” blackerek bizonyára megmosolyogták a srácok teátrális, művérnyalogatós show-ját, de a mainstreamebb vonal kiemelkedő csapatáról van szó. Szöges ellentétük volt a ­Mgla, tagjai eltakart arccal, szinte egy helyben állva, nulla kommunikációval tolták le a koncertet, siralomházzá varázsolva az Arénát. Mondjuk, ez is volt a cél.

A csütörtök sem telhetett el finn metál nélkül, a nagyszínpadot lefoglalta az Insomnium sötét melódiáival, hogy aztán átadja a helyet és a közönséget az angol gothic metal bandának, a Paradise Lostnak.

Mivel készüljön a rehabilitálódó rocker az utolsó napi koncertekre?

Nincs is annál unalmasabb, mint egész nap csak semmit tenni és lógatni a lábunkat az esti koncertekig. Szerencsére a maratonistáknak nincs idejük unatkozni, a nap folyamán szinte a második gyerekkorukat élhetik újra. Mondjuk egy jó kis lézerharccal. A mini pálya a szabadstrandi átjáró mellett van elrejtve, így sokan nem is tudják, hogy ingyen és bérmentve lövöldözhetik egymást lézerrel a fesztiválozók. Kettő-öt fős csapatok vehetnek részt a tízperces harcokban, az animátorok pedig ki is értékelik, hogy milyen stratégiai szempontok szerint háborúztak a résztvevők. Védőfelszerelés nem szükséges, hiszen a lézer nem okoz fájdalmat.

Nem kell mindig ugrálni, jóleshet a néma elvonulás egy kellemes olvasmány kíséretében. Az Off-rock tanyán van egy könyv turkáló, ahol kedvedre válogathatsz és örökbe fogadhatsz egy szimpatikus kötetet. Ha viszont meg is osztanád másokkal, hogy mit ad neked egy szöveg, lefrissebb irodalmi élményedet az olvasósarokban megoszthatod a többiekkel: napi egy olvasmány, amiről jó beszélni.