ötszáz méter magasan egy vitorlázórepülőn

2018.05.12. 20:00

Elég Kisapostagig menni egy kis adrenalinbombáért

Azt gondolnánk, hogy hobbiból repülőre szállni és kiélvezni egy kicsit a szabadságot, igazából úri mulatság, és nem való mindenkinek. A valóság azonban az, hogy bárki felszállhat, aki betéved a kisapostagi Dunaferr Repülőklubhoz, és nem is feltétlenül kell mélyen a zsebébe nyúlnia.

Tóth Alexandra

A Góbéba beszállni nem is olyan egyszerű - szűkös a hely Fotók: Hankusz Kálmán / Dunaújvárosi Hírlap

Adrenalin

Bevallom, borzasztóan tériszonyos vagyok. Olyannyira, hogy egy függönyfelrakás erejéig sem állok fel a létrára, arról pedig, hogy egy kilátóra vagy hegyoldalra felmásszak, szó sem lehet. Ezzel fordítottan arányosak a repülés iránt táplált mély érzelmeim, noha eddig még csak utasszállítón ültem. Eddig. Múlt héten ugyanis ellátogattunk Kisapostagra, hogy az ottani oktatókkal, pilótákkal beszélgessünk, és persze azért, hogy egy felejthetetlen élménnyel gazdagodjunk.

Góbé

Ez az híres, kétüléses, kétkormányos, fémépítésű vitorlázógép, amit még az 1960-as években terveztek a Pest-vidéki Gépgyár Esztergomi Gyáregységében, Rubik Ernő irányítása alatt. És ez az a gép, amivel kétszer is felszálltam egymás után, egyetlen szombat délelőtt. Mögöttem Varga Tibor oktató, komoly versenymúlttal rendelkező vitorlázópilóta ült, és irányított. Semmi bonyodalom, néhány mérőeszköz a műszerfalon, két pedál, botkormány. A műszereken nem nehéz eligazodni, van egy sebességmérő, egy variométer (függőleges sebességmérő, azaz a gép emelkedését és süllyedését lehet rajta nyomon követni), egy magasságmérő, egy keresztdőlést mérő golyó (jó, ha folyamatosan a kör közepén áll, ez mind repülési, mind gyomorműködési szempontból ideális), valamint egy iránytű. A gép nagyon könnyű szerkezet, alig több kétszáz kiló­nál. Laikus szemlélő számára nem túl bizalomgerjesztő egy olyan repülő, amit három ember különösebb erőfeszítés nélkül arrébb tol, de a Góbé nem véletlenül a hazai vitorlázók királya, ráadásul tapasztalt pilótával utazok.

A Góbéba beszállni nem is olyan egyszerű – szűkös a hely
Fotók: Hankusz Kálmán / Dunaújvárosi Hírlap

 

Természetességgel és gyorsasággal

Tibor 1972 óta repül és ’82 óta oktatja a növendékeket, rutinban több mint verhetetlen. Válogatott kerettag, a versenyzést szintén a nyolcvanas években kezdte, a kilencvenes években pedig sikert sikerre halmozott. ’94-ben az Alföld bajnoka, ’98-ban vitorlázórepülő nemzeti bajnokság ötödik helyezettje volt, 1997-ben nemzeti bajnokságot nyert, 2002-ben pedig szintén nemzeti bajnokságon második lett. Mindehhez pedig végtelenül laza, és olyan természetességgel és gyorsasággal pattan be az egyébként nem a kényelméről és tágas belteréről híres Góbéba, mint egy huszonéves. Miután röviden és érthetően bemutatta a gépet és elemeit, megadta a jelet a felszállásra. Ezt magunknak nem tudjuk megoldani, mivel nincs motor, így vagy csörlő és aggregátor segítségével kerülünk a magasba, vagy motoros gép vontat fel minket. Mi csörlővel utaztunk, alig húsz másodperc alatt értük el a háromszáz méteres magasságot. A nyomáskülönbségtől bedugul a fül, az ülések szinte beszippantanak a gyorsulás során. Tibor szerint sikítanom kellett volna, mint ahogy azt az első vitorlázók nagy része teszi, de én még azt is elfelejtettem, hogy hangot adjak a bennem dolgozó adrenalinnak.

 

Kell hozzá gyomor

Csak mosolyogtam és gyönyörködtem a Dunában, az alattunk elterülő szántóföldekben. Aztán az alsóbb légáramlatok segítségével megkezdtük az emelkedést, ez nem volt egyszerű művelet. Egyrészt el kell kapni egy olyan légtömeget, ami a környező levegőnél gyorsabban emelkedik: ehhez kell a szakmai hozzáértés. Másrészt meg kell szokni, hogy az emelkedéshez akár perceken át, komoly dőlésszöggel körözünk: na, ehhez kell a gyomor. De sem az enyhe émelygés, sem a nyomás a fejemben nem tudott elvenni a szabadrepülés élményéből. Le sem akartam szállni, de persze a csúcson kell abbahagyni, ami jelen esetben nagyjából húsz perc repülőidőt és 500 m-es magasságot jelentett. A landolástól kissé tartottam, de nem volt megrázó élményben részem. Tibor olyan puhán tette le a gépet, hogy meg sem éreztem a földet érést, és mértani pontossággal parkolt be a kijelölt helyre. A fotók kedvéért öt perc múlva ismét felszálltunk, és egyébként még megtettem volna párszor. Meg is fogom, megyek még. Egyszer mindenkinek érdemes kipróbálni, vagy többször, mert rá lehet kapni. Aki pedig menthetetlenül beleszeret, azt várja a Dunaferr repülőklub növendék­oktatásra, de erről majd egy másik alkalommal bővebben mesélünk.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában