Ezt a motormárkát égbe emelték és a pokolba átkozták

Lukács Ottó értő és büszke tulajdonosa egy több mint százéves gépnek.

– A nagy vízen túlról is hoztam egy igazi legendás gépet, egy Harley-Davidson 17D-t, ami 1917-ben készült. Ez volt az utolsó szürke festésű modelljük. Utána átálltak az olívazöldre, hiszen a katonaság számára kezdték gyártani azokat. Megmaradtak a színminták, az amerikaiakkal egyeztettem, akik megküldték a színreceptet, és ez alapján elkészült a festés. Így most „ő” is újszerű állapotban került a nézelődők elé.

Az erőforrás

– Ez egy V2-es, ezer köbcentis, normál benzines, vegyes vezérlésű motor. Külön kellett szabályozni a szívó oldalt és a kipufogószelepet is egyaránt. Minden korabeli modellel egész úton gépészkedni kellett, hiszen nem voltak automata gyújtásállítások. Itt a fordulatszám emeléséhez megfelelő előgyújtást is kellett találni. Természetesen menet közben is.

A sebességváltás is kézzel működött, és mi sem természetesebb, hogy a kuplungolás is, igaz, hogy azt lábbal is lehetett csinálni. Pót (utas) ülést lehetett rászerelni, és oldalkocsit is lehetett mellé kapcsolni.

Szinte hihetetlen!

– Az üzemanyagtartálya három részből áll! Az egyik oldala (a fele) tiszta benzint tartalmaz, a másik oldali egyharmada a benziné, a többiben olaj található. Erre mondták, hogy kényszerolajozású. A szivattyúval befecskendezett olajat vagy felhasználta a szerkezet, vagy nemes egyszerűséggel kifröcskölte az úttestre…

Csúcsmodell

– Szerencsére megmaradtak hozzá az eredeti vasdugattyúk is. Majdnem száz százalékban eredeti alkatrészekkel áll itt előttünk. Természetesen ma is működőképes. Berúgó karral lehet elindítani. A maga idejében csúcsmodellnek számított. A motoros masszív kormányba kapaszkodhatott, amire szüksége is volt az akkori útviszonyok mellett, macskaköves, döngölt köves utakon jártak. Viszont kényelmes. Hosszú, száznegyven kiló, nagyon kényelmes.

Ez egy extra luxuskivitelű motorkerékpár. A fehér színű gumijai gombos futózással készültek, ezért kuriózumnak számítanak. A minősítését azért is nyerte el, mert egy acetilén gázfejlesztő is található rajta, amibe karbid került, rá vizet csöpögtettek és a fejlődő gázt, gumicsöveken az első és a hátsó (!) lámpába is elvezették. Meggyújtás után pedig máris világított, mint egy gyertya!

A biztonságról

– Náluk, az európaiaknál jóval korábban tették kötelezővé a hátsó világítást. A ’10-es évektől kezdték bevezetni, hogy két fék kell a motorkerékpárra. Az amerikaiak úgy gondolták, hogy az első nagyon veszélyes, ezért oda nem is tettek. Lábbal egy dobféket, kézzel pedig egy szalagosat működtetett a motoros, és így próbált meg lelassulni. A hatásfoka nagyon gyenge volt, ezért a mai közlekedésben nem szabad vele részt venni, mert szinte soha nem áll meg…

Bulváros szóhasználattal élve nagyjából ötven-hatvan kilométer/órás, szédítő sebességet lehetett vele elérni. A fékek ismeretében némi józansággal ezt inkább életveszélyesnek mondanám. Ezért aztán a régi vágású motorosokat, nem kevés okkal, egyfajta őrülteknek is nevezték. Igaz a maiakat is annak mondják!