Tavaszi felhők

- Fönt meg a felhők szállnak az égen, bodzafehéren, bodzafehéren - énekelték közösen Balázs Árpád kórusművét. - Szállj, szállj felhő, pamacsos, hullj le, te zápor, aranyos, hullj le, te zápor, égi virágpor, égi virágpor, égen nyíló bodzavirágból - könnyezték meg a végére Deák Kristóf filmjét.

És bizony életre keltek azok a fájdalmas történetek, amik az iskolás éveikből emlékezetükbe vésődtek. Azon vitatkoztak, hogy az igazságtalannak megélt esetek mennyiben járultak hozzá pályájuk alakulásához, személyiségük formálódásához, konfliktusaik megéléséhez, választásaikhoz. Már együtt fújták a leckét, amit egy mesekutatótól hallottak, hogy igen, tudjuk, „igazság, csak a mesében létezik!"

Zsófi sohasem fogja elfelejteni, amikor a tanító nénije azon kapta rajta, hogy padtársával óra alatt kuncognak, mire az dühösen odament, s azon nyomban akkorát ütött a fejére, hogy a padtól kapta a másikat: eleredt az orra vére. Lizának az általános iskolai biológia tanárnője jósolta meg előre, hogy semmi sem lesz belőle. Ennek hallatán, tátva maradt a szája. Oroszból is csak az lehetett ötös, aki néptáncolt.

Annát a gimnázium igazgatója zsarolta azzal, hogy ha nem megy el a címerező táborba, gondoskodik róla, hogy sehova ne vegyék föl. Eszter hat osztálytársával együtt azért kapott intőt, mert az ügyeletes tanár meghazudtolta őket, azért, hogy felettese előtt mentse a saját becsületét (?!). Hiába volt igazuk, fiatal osztályfőnökük sem mert kiállni mellettük. Vajon miért? A kérdés nyilvánvalóan költői.

Sokáig a fenyítés, a büntetés, a megalázás a napi pedagógiai gyakorlat részét képezte. Anyáinkat még körmössel tanították rendre az apácák. A fájdalomokozás finomabb és durvább módszerei széles körben elterjedtek - jelentették ki magabiztosan, majd folytatódott az eszmecsere. - Bizonyos pedagógusok első számú ellensége/ellenfele mintha a diák lett volt. Ha mégis akadt köztük kivétel, az a jövő tehetségeit, sikeres embereit látta meg bennük. Mennyivel többet adott az a kiválóság, akivel órákon át Fekete István regényeit olvasták az alsó tagozatban. Egy másik tanáruk olyannyira imádta az ókori egyiptomi történelmet, hogy a magyar régészprofesszor könyveit forgatták órákon át. Egy harmadik akkora türelemmel tanította a középiskolai biológiát, hogy a legtöbben abból akartak érettségizni. Ica néni mellett felüdülés volt a rajzóra. Aki sikerélményhez juttatta, felemelte, partnerként kezelte őket, kitárta előttük a világ sokszínűségét, arra jó szívvel gondoltak vissza.

Egy szimpatikus pedagógus megszeretteti a tantárgyát, az alkalmatlan ellenszenvet vált ki, nem csupán személye, hanem intézménye irányába is. Azonban előfordult olyan is, amikor a konfliktus, a sértődés hozta ki a teljesítményt a diákból - értettek egyet ebben valamennyien. Azt azonban, a mai napig nem értik, hogy a gimnázium első évétől kezdve, mi szükség volt a rájuk váró megmérettetések rémképével kínozni Mindenkit? Még akkor is, ha jót akartak, külön-külön és együttesen is a tanáraik, hiszen a diák nem az iskolának, hanem az életnek tanul... égi virágpor, égi virágpor, égen nyíló bodzavirágból...