A hattyúk halálai

Az elgondolás, miszerint ez a tánc nem más, mint tütüben való pipiskedés, már a múlté, és kezdjük belátni, hogy mennyire véresen kemény munka van azok mögött a kecses mozdulatok mögött. Akiben mégis vannak kételyek, az nézze meg a Fekete hattyút.

A film egy fiatal, tehetséges és ambiciózus lány küzdelmét mutatja be. Célja nem más, mint a legelismertebb, legfényesebb balettcsillagok közé bekerülni, ennek pedig jelenleg a legközelebbi állomása nem más, mint az álomszerepét eljátszani: a fekete hattyút a Hattyúk tavából.

A nem túl hálás főszerepet Natalie Portman kapta, és parádésan küzdött meg a feladattal. Hogy miért nem túl hálás, többrétegű. Egyrészt az egyébként sem feles kilóiról híres színésznő egészen elképesztően soványra fogyott a szerep kedvéért, és ha a koplalással nem kínozta volna eléggé magát, akkor még tegyük hozzá, hogy a perfekcionista balettmozdulatok is az ő tehetségét dicsérik. Nem is beszélve arról, mennyire hitelesen élte bele magát a szerepébe. Főhősünk, Nina ugyanis teljes mértékben drámai alak. Szenved, küzd, sajnálatot, sőt, szánalmat kelt a nézőben, ugyanakkor kitartásával csodálatot is, fájdalmaival pedig együttérzést. Végigkísérhetjük kibontakozását lényének kettéhasadásán keresztül. Azt, ahogy azonosul a két hattyúval, és tényleg mindkettővel, noha a filmbéli rendező eleinte csak a fehéret látta benne, talán. A gátlásos, szerény lány ellenpontját Lily, azaz Mila Kunis jelentette, aki egyébként nem volt más, mint Nina „sötét” oldalának leképeződése. Ugyanakkor itt a sztereotípiákkal ellentétben nem a fekete a rossz és a fehér a jó, hanem pont fordítva. A fekete hattyú a szabadság, a nyitottság metaforája, a fehér viszont nem az őszinteséget és a tisztaságot, sokkal inkább megalkuvást, rosszindulatot takar, noha látszólag nem ezt gondoljuk. A látszat, mint oly sokszor, itt is csal.

Nina végül beteljesíti vágyát, közben pedig teljesen megőrül, skizoid szorongás lesz rajta úrrá, a végkifejlet pedig csak hab a tortán, az utolsó feszültségi pont, amit még a nézőnek át kell élnie a katarzisig. Az egyébként lineárisan felépített film percről percre gerjeszti a néző feszültségét, a mozdulatok nekünk fájnak, és mintha a mi homlokunkon gördülnének le az izzadtságcseppek. Zseniális dráma, kiváló alakításokkal. Alapmű.