A tizenharmadik tárlat Tassról: Vecsén

Önálló és félreismerhetetlen stílusú alkotóként nehéz lenne bárkihez hasonlítani a Tasson élő és alkotó Horváth Attila festészetét engem tájképei mégis a legendás Zórád Ernőére emlékeztetnek. Leginkább hangulatukkal és fölényes természetismeretükkel, világszeretetükkel.

A tassi iskola művésztanára már régóta nyugdíjas (1940-ben született Ungváron), ám alkotói lendülete és hevülete semmit sem csappant. Eddig pontosan tizenkét egyéni tárlatot tudhat maga mögött (a vecsei lesz a tizenharmadik), ebből hatot a fővárosban. A kollektív tárlatokat ne is említsük: szinte megszámlálhatatlanok.

Ha valaki mégis azt a következtetést vonná le az egyéni kiállításokból, hogy egy énközpontú művészről van szó, az súlyosan téved. Horváth Attila számára a közösség a lényeg! Több energiát fektet tanítványai, illetve tanítványaiból művésztársaivá nőtt barátai menedzselésébe, mint a magáéba. Ezen törekvéseihez tartozik az általa három éve újraélesztett, a hetvenes-nyolcvanas években nagyhírű, de a rendszerváltással kimúlt tassi nyári fafaragótábor is, amelyről rendszeresen írtunk lapunkban. E tábor alkotásai (mi mást?) a falut, a közösséget gazdagítják.