Szabó Zsolt Róbert a Pro Cultura Intercisae díjat vehette át a kultúra napi ünnepségen

– Az ember ilyenkor elérzékenyül – mondja kissé szaggatottan –, hiszen ilyenkor midig egy közösség, vagy több közösség ajánlja. Amit egy másik közösség elfogad. Ezt fel kell dolgozni, mert egy megemelő gondolat és érzés.

Az is, továbbá egy folytonosság tükröződése is, hiszen a pentelei származás az ön esetében megkérdőjelezhetetlen.

– Amit tudunk az az, hogy 1742-ben már itt született szép­apám nagyapja, de Szabó József vízimolnár valószínűleg az 1712-es betelepülésnél jött vissza ide, haza, amit Rudnyánszky József és felesége, Száraz Júlia, a két nagybirtokos család egyesüléséből létrejött Pentelének hívtak. Pitvarosról, Nyitrából és Eger környékéről hozták ide a magyarokat, az elhagyatott településre a török után.

Ha már a töröknél tartunk, a történelmet soha nem hagyta figyelmen kívül. Annyira nem, hogy magas szinten vált élete részévé. Ez is családi tradíció vagy saját?

– Családi. Ahogy  visszatekintek, nagyapám mesélt állandóan történelmi sztorikat. Például Arany János-novellákat olvasott nekem, de „szittyázott” is rendesen. Még tanulták, amit aztán apám is továbbvitt, úgyhogy neveltetésemmel szívtam magamba. Ma már kutatni lehet, sok jó magyar kutatóval, akik el is mentek Keletre, feltárva, hogy nyelvrokonságunk nem északi, hanem keleti, az újgurokkal több mint négyezer szó, szógyökegyezés van, ahogyan sok található a mongollal. Számomra hobbi, a szabadidő hasznos eltöltése.

Ami szakma, az pedig városfejlesztés és közösségek összehozása?

– Ilyesmi. Ez is otthonról való, hiszen biztosan szájról szájra ment a pentelei monostor története. Én a nagyapámtól, apámtól hallottam,  ők meg az övéik nagyapjától, hogy volt ott egy monostor. Lementem, megnéztem, mert akkor már tudtam, hogy egyik ősöm látta a romokat alacsony vízállásnál. És a penteleiek is mesélték! 1997-ben írtam először cikket Őri Zoli bácsi felkarolásával, aki látta bennem a kurázsit.

Sokat dolgozott édesapjával együtt azon, hogy élő legyen Dunaújváros és a vajdasági Csantavér között a kapcsolat.

– Igen! Régi kapcsolata a családunknak, hiszen a nyolcvanas években jártunk „külföldre”, Sza­badkára rokonokhoz. Édesapám unokatestvérének a lányához, ahol megismerkedtünk a Csantavéri Sport Klub (akkor a Szabadkai Spartak vezetője is volt!) Csetvei Feri bácsival. 1986-tól óriási barátság kötődött Pentele, Dunaújváros és Csantavér között. Folyamatosan él, az önkormányzati támogatásnak is köszönhetően.

Mi teszi teljessé az ön életét?

– A család… Isten, haza, család, magyarság, kultúra, Magyarország. Én mindig azt mondom, hogy Pentele! Nagy szerencsém van, mert jó helyre születtem, belém ivódott ez az értékrend, ezt kaptam a családtól, ezt követem, ezt szeretem. Bár nagyon felgyorsult a világ, részben a globalizációnak tulajdoníthatóan, mégis – ebben élünk. Azt látom, hogy mindannyian vagy a munka, vagy a szórakozás megszállottjai vagyunk. A fiatalokkal meg kell találni azt, ami nagyon közel áll hozzájuk, de van, akit csak ötvenévesen érdekel a saját kultúrája. A Pentele Baráti Kör 1988-ban alakult Horváth Györggyel és édesapámmal. A Pentele Klubházban érvényesítették, és őrzik a hagyományt. Reméljük, lesznek is, akik követik ezt.

Jó listára került ezzel a díjjal?

– Nagyon nívósnak tartom. Örülök, hogy volt tanáraim (ifj. Koffán Károly, Rohonczi István) társaságában lehetek, és a Munkácsy-díjasainkat is nagyon nagyra tartom (Várnai Gyula, Friedrich Ferenc, Móder Rezső) és a most elhunyt Birkás István! Megtiszteltetés mindez. Hogyan lehet mindezt megőrizni? Hazaszeretettel! Ma ezek a legfontosabbak: identitás, lokálpatriotizmus, helyi értékek…