Alekosz, a görög csőd-őr

Alekosz szakértelmére szorult a TV2 reggeli műsora a görög válsággal kapcsolatban.
 
 A hír sajnos súlyosan igaz, ha gondoljátok, egy perc alatt akár meg is kereshetitek a teljes, remekbe szabott nyilatkozatot a neten  s ez az egész alighanem még akkor is elárul ezt-azt a magyar televíziózás mai állapotáról, ha hozzátesszük, hogy nyilvánvalóan egyéni szerkesztői bravúr kellett hozzá, no meg az, hogy a remek alapötletet még vagy hatan hasonlóképpen jónak tartsák és átengedjék. Hogy én nagyon, avagy viszonylag mérsékelten kedvelem-e a főszereplő Alekosz nevű fiatalembert, az hadd maradjon az én nagy titkom: tudom, hogy ebben az országban senki nem néz valóságshow-t, bariköztöt, jobiroszit meg pornót, én első hármat tényleg nem, ugyanis nekem igazoltan idegrendszeri gyengeségem van, és azért nem is kezdek bele a sorozatokba, mert félek, nem bírnám lelki törés nélkül elviselni, ha egy este valamiért ki kéne hagynom egy epizódot. Na... szóval Alekosz szakért a görög válsággal kapcsolatban a TV2 stúdiójában, plusz egy Leonidász Péter nevű csóka, akit végképp nem ismerek, nem pornós, nem dídzsé, akkor szerintem sztájliszt lesz, végül is mindegy. Igazából, megmondom, nem is olyan abszurd a helyzet, hiszen az a Kárász Róbert ül a székben, akit a magam részéről az egyik legfelkészültebb, legintelligensebb, legérzékenyebb televíziós személyiségnek tartok - azt hiszem, más nem is igen lenne képes rá, hogy kiszedje a roppant szimpatikus, képességeivel talán kissé fordított arányban szerény görög csőd-őrből a végkövetkeztetést: Görögországban nincs az égvilágon semmi baj, mert két euróért úgy televágják a gyrosodat friss, frankó cuccokkal, hogy ihaj, és ha teszem azt robogóval harminccal mész felfelé a szerpentinen, ott akkor se dudálnak. Vidéken: mer' Athén más. Leonidász Péter nem tud rákontrázni, mert régen járt otthon. Fasza. Azt hiszem, hátradőlhetünk: alig várom a jövő hetet, az olasz mélyanalízist, Giannival, majd a franciát  - abban legyen mondjuk Kuki... meg Lakatos Márk, ha kérhetem. Ínyenceknek.
 
 Kerékbilincset kapott egy fekete Rolls-Royce Phantom.
 
 Vagy a mattfekete R-R - nem vagyok biztos benne, hogy a morcos luxusautóból létezik két darab az országban, de a gazdi tutira ment, csináltatott rá egy egyedi, BEAST-1 feliratú rendszámot, igaza volt, a százpármilliós alapárhoz képest az a szaros néhány százezer már igazán nem volt tétel. Pár tankolás mondjuk, vagy egy olajszűrő. Az autó a belvárosban parkolt, egy mindkét irányból behajtani tilos táblán kellett mindössze áthajtani, mondjuk nem lett volna annyira rossz egy behajtási engedély se - különlegesen törvénytisztelő állampolgárként már be is fizette a büntetést. Márpedig ez esetben érdemes adni az érintett véleményére, hiszen nem másról van szó, mint a legendás Centrum Parkolási Kft. volt vezérigazgatójáról. Fürst György nem bízta a véletlenre - ő Terézváros szocialista alpolgármestere is volt néhány éve, s ha jól emlékszem, mindössze másodrendű vádlott a terézvárosi ingatlanpanamaként elhíresült, alig pár száz milliós nagyságrendű hűtlen kezelési ügyben, nevetséges, hogy már minden csekélységért vegzálják a becsületes embereket, komolyan. Pár éve folyik az a per, pár évig még nyilván fog, aztán majd szépen kiderül, van pár apróság, amit Fürst is be tud mondani szükség esetén az ellenoldal játékosainak viselt dolgairól, okosabb lesz tehát csendesedni, kihozni fél év házi őrizetet és egy háromszázhúszezres teljes vagyonelkobzást, nehogy szemet szúrjon valakinek... Ja: az ember még alpolgi korában a Közép-Afrikai Köztársaság miniszterétől utazó diplomata útlevelet kapott, s időnként diplomáciai zászlókkal ékesíti az autóját... jaj, mit beszélek már össze: felzászlózzák valakik a céges Phantom-ot... De lám, van igazság, most megbukott  - 14 600 forint volt a (kerék)bilincs levétele, és fel is jelentették, úgyhogy könnyen lehet, hogy még ötvenre megvágják. Szívesen állok a népi gyűjtőmozgalom élére: úgy érzem, egy derék közép-afrikai diplomatáért européerként, sőt, amerikánerként ez a minimum, amit meg kell tennem!
 
 Megkaptam a Nemzeti Konzultációs Kérdőív Borítékját Szerdán.
 
 Nem tudom, mindent nagybetűvel kell-e írni, de nehogy már ilyen banánhéjon csússzak el. Izgultam, jön-e boríték  a múltkoriból valami adminisztrációs hiba miatt kimaradtam. Gondolom, most sem lesz szabad majd azt kérni, amit legutóbb, a Szociális Nemzeti Konzultáció vagy a másik után egy, ha jól emlékszem, szombathelyi újság pimasz munkatársai merészeltek: hogy tudni illik szerették volna megnézni és lefényképezni azt a nagy halom, összesen 920 ezer (a kiküldött nyolcmillióból...) kérdőívet, ami beérkezett feldolgozásra. Mi sem természetesebb, hogy a Miniszterelnöki Hivatal, továbbá a Nemzeti Konzultációs Testület kiválóságai bokros teendőik mellett válaszra sem méltatták ezt az elképesztő bizalmatlanságról tanúskodó otromba ostobaságot. Az ívek feldolgozására egyébként akkor egy diákszövetkezettel szerződtek, továbbá kismamák távmunkáját vették igénybe a jövőnk szempontjából, lássuk be, életbevágóan fontos művelethez. A szociális ügyek megoldását tehát jórészt magunknak köszönhetjük, most gazdasági és adóügyekben is mi intézzük tovább a sorsunkat. Én azért most is megkockáztatom, amire az elsőnél is esküdtem volna: ha nyolc, ha nyolcszázezer, ha nyolcmillió kérdőívet küldünk vissza, ugyanaz lesz a sorsuk - dara, kazán, olvasatlan. Mellesleg nem is olyan drága szórakozás: szaros egymilliárdból megvan - de a kisember fontossága, a személyes döntés, a néphatalom mámorító érzése, s hogy ennyire bíznak bennünk, megfizethetetlen...