Ahonnan a boldogság már elköltözött

„A boldogság elutazott erről a vidékről, és csak néha küld képeslapot” – fogalmazott egy interjújában Székely Csaba, a Bányavirág című darab írója. És valóban, a Bányavidék címmel már könyvben is olvasható drámatrilógia első részében, a Bányavirágban csak félpercekre kacsint vissza az elhurcolkodott boldogság, és akkor is minimum verbális ütleg követi, vagy bicskázás – csak úgy hagyományőrzésből.

Szarvas József (Illés) és László Zsolt (Iván) kettőse a Bartók stúdiótermében

A Nemzeti Színház és a Bartók közös produkciójaként pénteken Dunaújvárosban (is) debütált a tavalyi színházi évad egyik legnagyobb dobása, a Bányavirág. A darab és szerzője eddigi diadalmenetéről érdemes néhány szót szólni. Székely Bányavirágját először Marosvásárhelyen mutatták be Sebestyén Aba sében. A darab a tavalyi kőszínházi évadban elnyerte a Pécsi Országos Színházi Találkozó legjobb előadásnak járó fődíját.

A Bányavíz (a trilógia záró drámája) pedig az Örkény István Színház drámapályázatán 2012-ben első díjat nyert. Nemrégiben Székely Csaba a BBC Audio Drama Awards versenyében a legjobb szövegkönyv kategóriában nyert díjat „Ízlik a banán, elvtársak?” című rádiójátékával, amelyet 2009-ben már díjaztak, szintén a BBC által meghirdetett nemzetközi rádiójáték pályázaton. A Bányavirág egy fiktív erdélyi, Hargita megyei községben játszódik. A bánya bezárt, a város messze, munkát egyedül az illegális fakitermelés jelent, így a település lakói szép szisztemetikusan zombivá pálinkázzák magukat. A közösségi szinten elkövetett (ön)sorsrontásba belefér a napi bicskázás, az ökölharc és a folyamatos verbális fenyítés.

A rendező Sebestyén Aba, a háttérben pedig az Irma szerepét játszó Söptei Andrea (Fotó: bartokszinhaz.hu)

A Nemzeti Színháztól szintén Sebestyén Csaba kapta meg a lehetőséget, hogy Tompos Kátyával, Söptei Andreával, László Zsolttal, Stohl Andrással, és Szarvas Józseffel újragondolja és színpadra vigye azt a rengeteg nyelvi leleménnyel, briliánsan megírt Bányavirágot, amelyben ezek a kiváló színészek remekül teljesíthetnek. Székely Csaba drámájában veszteseket látunk, kettő ugyan „evakuál” sorsa elől, de hárman maradnak és pakolják tovább a kompótot, töltik tovább a műanyagflakonból a pálinkát és nézik a palacsintatévén, miként is őrzik ők ott a nagy hegyek és büszke fenyvesek vidékén a hagyományt. A Bányavirág igazolta vaskos hírnevét és olyan jutalomjátékkal kínálta meg a Nemzeti öt színészét, amelyet kár lenne kihagyni. Pedig feketemese!


Szerintem
Az újságíró jegyzete

„Itt a tévé? Akkor meg kell varnom a székelyharisnyát” – mondja Székely Csaba darabjában Iván, aki az úgyhagyott község egyik hivatalos hagyományőrzője. Aki neki is lát a beöltözésnek, majd fel is mondja a tévének, amit mi nézők általában hallani szeretnénk – az erdélyiektől. Ezt a romantikus-idilli képet épp két marosvásárhelyi fiatalember vizsgálja felül. Milyen is a valóság Erdélyországnak azon szegleteiben, ahol nincs munkalehetőség, utcák váltak néptelenné és természetes halállal ritkán „mennek el” a pálinkával nagyon is baráti viszonyt ápoló férfiak? Székely Csaba és Sebestyén Aba is jól ismeri és figyeli sorsukba beleragadt figuráit. Talán nekünk kellene újragondolni: mit „várunk el” az őrzőktől...