Hajrá magyarok!

Megfigyeltem magamon, hogy újabban a magyar válogatott mérkőzéseit már nem veszem előjegyzésbe, a barátokkal rendre a legjobb Bajnokok Ligája-meccseket nézzük meg egy-egy sör mellett. Kedden a huszadik perc táján kapcsolódtam be a fehérorosz–magyar mérkőzésbe, abban bízva, hátha egy icike-picike góllal, de nyerünk. Nem így történt. Őszintén szólva nem is maga a győzelem hiányzott, hanem az odaadó, a fényes jövőt sejtető játék, és az, hogy ha már a vb-n nem is szurkolhatunk a magyar játékosoknak, legalább felszántották volna a pályát. Sajnos, ez sem így történt. Emlékszem arra, hogy amikor a hetediket befejeztem, azon a nyáron testvérvárosi nyaraláson lehettem egy nemzetközi gyerektáborban, a keletnémet Eisenhüttenstadtban. Francia, német, csehszlovák, lengyel és magyar gyerekek között nem maradhatott el a nemzetközi focimeccs sem. Óriási élmény volt az, hogy az oldalvonal mellől zúgott a „hajrá magyarok”! Megsokszorozta az erőnket az is, hogy kis hazánkat képviselhettük. Megtekintett „válogatott” focistáinknak meg ez a munkájuk. Hát kérem, ennyi!