Sztálinvárosshy szelet

A hosszas írás azt tárgyalta, hogy milyen összefüggések mutatkoznak az éttermi étlapok, az adott egységbe betérő fogyasztók választása és kulináris élvezetek után fizetett számla között. Még mielőtt rátérnék a lényegre, előételként annyit: a művelt nyugaton már évtizedek óta külön szakmaként fut a „menu engineering”, azaz az ételépítőmérnök. Remélhetően majd ebből is lesz OKJ-s képzés, de most inkább kanalazzuk át figyelmünk az étlapra és annak beltartalmára. Tehát, ha vendéglős és „építőmérnöke” jól rakja egybe és pozicionálja a laminált nyomtatott menüsort, akkor többet és drágábbat rendelünk. Ez az alapképlet, de lássuk az idevágó kínálatot.

Megfigyelték, ha az ételt dallamos, tájegységre utaló, esetleg egy vélt vagy valós nemesi ház jegyeit is magában foglaló névkoszorúval illetik, annak az éhes fogyasztó valamilyen extra különlegességet tulajdonít. Példa: „Hagyományosan érlelt, vereslően ropogós Sztálinvárosshy szelet habkönnyű burgonyaálommal” – eme teljesen értelmetlen, de kacifántos fogalmazványra inkább rábök a kedves fizetővendég, mint arra hogy: sült tarja, krumplipürével. Ám ez csak a legtriviálisabb példa. Az étlapépítőmérnök játszhat az étlap súlyával, a betűtípussal, az árak ide-oda pakolásával, megannyi ördöngös fogással. Nincs is ezzel semmi gond, csak a koszt ízes legyen. Elvégre, a brassóinak is több köze van a mama piroskockás abroszához, mint Brassó városához. Mert ahhoz semmi!