A kenyér becsülete

Talán megbocsátják nekem, ha a kenyér tisztelete kapcsán nem veszem magamnak a bátorságot, hogy bibliai okfejtésbe kezdjek, hiszen ennek vannak nálam hitelesebb közvetítői is. Ám az kétségtelen, hogy a kenyérnek régen igen nagy becsülete volt, városunk polgármestere – a kenyér világnapján – pedig épp arra hívta fel a figyelmet, hogy ez ma is így legyen! Olvasom, hogy a friss kenyeret egykoron csakis a kereszttel való megjelölés – hálát adunk érte – után szegték meg. A véletlenül földre került szeletet felemelték onnan, leporolták, megcsókolták, majd megették. A maradékot soha nem a szemétbe dobták, hanem ledarálták morzsának vagy meg­etették az állatokkal.

Őseink gyerekeiknek, unokáiknak sem engedték meg, hogy tiszteletlenül bánjanak a kenyérrel. Tudták: a kenyér sokszor bizony verejtékes munka gyümölcse, s aki azt nem becsüli, nem tiszteli, az az emberi munkát, az embert nem becsüli, nem tiszteli. Nap mint nap halljuk és látjuk, hogy sokmilliónyi gyermek éhezik a nagyvilágban, legtöbbjük az éhhalállal küszködve sajnos nem éri meg a felnőttkort. Ugyanakkor a pazarlást látva elszorul a szívünk, hiszen hihetetlen, de egy becslés szerint csak az USA-ban kidobott élelmiszermennyiség elegendő lenne a világ éhezőinek táplálásához. És akkor Európáról még nem is beszéltünk. Gondoljanak csak arra, mielőtt az ételt a szemétbe dobnák, hogy hány éhes gyermek nyújtaná érte a kis kezét. Ezért hát kérem, soha nem késő ezen változtatni!