Távol a gyermekektől

Annyiszor öleli meg őket, ahányszor szeretné, aztán csak a kamaszkor dacos időszakát kell valahogy átvészelnie, hogy ismét visszatérjen az öleléskánaán. Főiskola, egyetem, hétvégi szülőség stációja: péntek esti hazavárások, szombati „mindent egy napon akarsz megadni a gyereknek” érzés, örömködés, de a vasárnap délelőttre már rányomja bélyegét a tudat, hogy órák múlva ismét elérkezik a vasútállomásos, buszpályaudvaros, búcsúzkodásos pillanat, éppen ezért raktározol erősen az elkövetkező napokra. Pedig az csak egy hét távollét volt. Utólag végiggondolva, lehet, hogy egyfajta rászoktatás volt az a szülői énnek. A gyerek öntudatlanul edzi így a szülőt a távollétéhez, ahogyan évekkel korábban a szülő is ezt tette vele a bölcsődében, óvodában, iskolában. Tapintatosan, szeretve, hosszabb és hosszabb időintervallumokkal. És úgy, repesve fogadja a szülő a hazatérő felnőtt gyermekét, ahogyan egykor a gyermek őt várta délutánonként az óvodában.