Öt levegővétel, aztán egy lépés - kalandok nyolcezer méteren

Viszonylag sok idő telt már el azóta, hogy a világ negyedik legmagasabb csúcsán járt. Ennyi idő elteltével miként gondol vissza a történtekre?

- A hegymászók egy kicsit amnéziásak: amikor felértem a csúcsra, nem éreztem eufóriát, vagy azt, hogy ettől jobb ember lettem. A hegyen csak a rettenetesen kemény küzdést fogja fel minden érzékszervével az ember, aztán ahogy hazaér, s eltelik egy hónap, megérkeznek a pozitív élmények is. A csúcson készült fotók nézegetése, a beszélgetések közben eltűnnek a szenvedés emlékei, helyüket az öröm veszi át. Pedig amikor a csúcstámadás után próbáltam visszajutni az alaptáborba, annyira a végső kimerültség határán jártam, hogy máig sem tudom, honnan tudtam annyi tartalékot mozgósítani, hogy megtegyem a hátralévő utat.

- Ilyen fáradtan mennyi ideig tart egy méter megtétele?

- Öt levegővétel, aztán egy lépés. Ez a mérték. Szóval el lehet képzelni, milyen csigalassúsággal haladnak a hegymászók ilyen állapotban. Egyébként a légzéstechnika, a lélegzet állandó számolása és beosztása rengeteget segít abban, hogy az ember bírja a strapát.

- Azért az átlagember szerintem hiába osztaná be a levegőjét, nem tudna feljutni ilyen magasra!

- Magam is genetikai adottságnak tartom, hogy az én szervezetem elviseli az ilyen extrém módon kevés oxigént. Az expedíció előtt egy komoly kardiológiai vizsgálaton mentem keresztül, hogy kiderüljön, alkalmas vagyok-e a feladatra. A laikusok gyakran kérdezik, miért töltünk el szinte hónapokat a hegyen. Ennek az oka az akklimatizálódás, azaz hogy minél jobban alkalmazkodjunk a kevés oxigénhez. Ilyenkor megnő a vérben a vörösvértestek száma, hogy azt a kevés oxigént minél hatékonyabban tudja szállítani. Az akklimatizációs folyamat akkor jó, ha éjszaka legfeljebb a fejünk fájdul meg. Sajnos nem egy mászó hal meg azért, mert oxigénpalackkal, minél gyorsabban akar felérni a csúcsra. Azt szokták mondani, hogy ugyanarra a csúcsra való feljutás palackos oxigén segítsége nélkül olyan, mintha a palackot használókhoz képest 1500-2000 méterrel magasabb hegyet másztunk volna meg. Nem véletlen, hogy a Lhotcén tartózkodó más nemzetiségű csapatok nagy elismeréssel és tisztelettel viseltettek irányunkban, hogy segédeszköz nélkül, tiszta eszközökkel tervezünk feljutni a csúcsra. Fiatal koromban egyébként a tájfutás egy speciális válfaját űztem, talán ez is jó alapot adott ahhoz, hogy sikerüljön felvenni a tempót az olyan tapasztalt mászókkal, mint Erőss Zsolt és Mécs László.
 
- Mind a tíz ujján fagyási sérülések keletkeztek, hogy vannak most az ujjai?

- Köszönöm jól, bár egy kicsit viszketnek. Ez azonban jó jel, hiszen azt mutatja, megindult bennük a keringés. Az orvosok szerint nem lesz maradandó nyoma a fagyásnak.

- Az, hogy a műlábbal induló Erőss Zsolt ott volt a csapatban, mennyire jelentett motivációt az ön számára?

- Ha az ember elsajátítja a hegy- és a sziklamászás alapjait, az önmagában nem elegendő egy ilyen vállalkozáshoz. Zsoltnak elsősorban a pozitív gondolkodásmódot köszönhetem, mászótársamtól, Mécs Lacitól azonban nagyon sok dolgot tanultam.  Ő volt végig mellettem, és bármit kérdezhettem tőle, mindig segített nekem. A sors furcsa fintora, hogy kettőnk közül végül én jutottam fel a Lhotce tetejére. Technikailag egyébként az Everest könnyebb, mint a Lhotce, utóbbinál az utolsó nyolcvan-száz méteren igazi sziklamászó tudásra van szükség. A Mount Everest nehézségét inkább a plusz háromszáz méter jelenti.

- Vajon a Hegy dönti el, kit enged fel magához?

- Nagyon nem rajtunk múlik, hogy egy leomló jégtorony darabjai eltalálnak-e minket mászás közben, vagy hogy éjszaka egy méretes darab betemeti-e a sátrat. Nevezhetjük a Hegy szellemének vagy a vak véletlennek, de talán nem véletlen, hogy a nepáliak minden mászás előtt szertartáson kérik a Hegyet, legyen kegyes a mászókhoz. Két olyan szituáció is volt, amikor nagyon megijedtem: a Khumbu jégesésen egy hatalmas jégtorony elkezdett mocorogni, én azonnal próbáltam eliszkolni, de ha rám omlik, nem sok értelme lett volna a rohanásnak. A másik a Lhotce-fal mászása közben történt: két-három emberfejnyi jégdarabok zúgtak el mellettünk. És sajnos annak is tanúja voltam, hogy egy halott hegymászót lehoznak a hegyről...

- Mi visz rá arra egy megállapodott, háromgyermekes családapát, hogy felrúgva a családi békét, belevágjon egy olyan kalandba, ami akár az életét is veszélyeztetheti?

- Nagy elődeink arra a kérdésre, miért mászták meg a hegyet, csak azt válaszolták: Mert ott volt. Sokkal jobbat én sem tudok erre mondani. Van egy kedves feleségem, aki vitte a villamosipari vállalkozásunkat, amíg távol voltam, s amellett, hogy a féltés végig benne volt, képes volt elengedni, sőt támogatni is engem ebben a nagy elszánásomban. Nélküle nem sikerült volna.

- Amikor közvetlenül a csúcstámadás után beszélgettünk az internet segítségével, azt mondta, valószínűleg ez volt az utolsó mászása. Most is tartja magát ehhez?

- Hát, bevallom, otthon már beszélgetünk erről a kérdésről, és nem úgy, mint egy elérhetetlen álom. E teljesítmény után Erőss Zsolték teljes bizalmát élvezem, és talán szponzorokat is könnyebb lesz találni a következő expedícióhoz. Már csak három olyan nyolcezres csúcs van, amelyen nem járt még magyar, szeretnék az elsők között lenni, akik ide feljutnak. Ősztől Zsolttal szeretnénk országjáró előadás-sorozatra indulni, hogy számtalan videofelvételünket és a fotókat bemutassuk. Mindenhova elmegyünk, ahová hívnak. Aztán jövő tavasszal meglátjuk, melyik nyolcezres lesz a következő úti cél. Szerintem egyébként az Annapurna a legesélyesebb, de erről még sokat beszélünk majd a többiekkel.

Gál László 1962-ben született a Bakony lábánál. Jelenleg saját, villamosipari vállalkozását vezeti Ajkán. Nős, két lánya és egy fia van. 2004-ben a Székesfehérvári Hegymászó Sportklubban ismerkedett meg a hegymászással. Először a szomszédos Ausztria hegyein próbálta ki magát, járt a Raxon, később az Ankogel, a Triglav és a Großglockner, majd a Tátra, a Dolmitok csúcsai és a Mont Blanc következett. 2008. augusztus 13-án feljutott a Lenin-csúcsra (7134 m.),  2010 őszén pedig a Magyar Himalája Expedícióval a Cho Oyun mászott. 2011. május 21-én elérte a 8516 méteres Lhotce csúcsát.