Hétlövet - Bolygás a Null-síkban

Tudom, kicsit kellemetlen... de mindegy. Jobb a biztos rossz, mint a bizonytalanság: a lényeg, hogy a NASA üzeni mindenkinek, hogy ...2012/2013 őszén és telén Tibetben és a Föld északi féltekéjén meleg lesz. 2012. december 21-én Földünk belép az egész Naprendszerrel együtt a galaktikus null síkba. Ez egy létező sík, ahol nincs áram és ahol semmilyen tárgyban nem működik az elektromosság. Még a kis tonett asztalkában se... na jó, abban eddig se működött... no de a hajszárítóban se - csak hogy mindenki átérezze, mekkora a gebasz ebben a nyomorult nullsíkban, amibe belecsúszunk... És ha ez nem lenne elég, hát még Tibetben is meleg lesz... Megmondta a NÁZA. A zembereknek át kell adni ezt a tudnivalókat. Most pont aztat csinálom, kötelességem énnekem ez, merő egy humániumból - meg pénz már amúgy se kell nagyon, még most tudjam csak valahogy befizetni a fűtést, januárban már Tibetben úgyis meleg lesz. És akkor íme, a konkrét teendők: December 20-án vigyék magukkal gyermekeiket, igazolványaikat, valamennyi pénzt, és utazzanak el a városból a természetbe. (...) Ha újra megjelenik a fény, nem szabad mindjárt a városokba visszamenni, jobb lesz tavaszig várni. Na ja. Két-három hónapot elleszünk a Duna-parton, tök sötétben (jut eszembe, a kínai karácsonyfaizzókat otthon ne felejtsük)  s ha egy kis mázlink van, Tibetből átszivárog a meleg, azoknak amúgy is csak aggat. Ja, és igazolvány mindenképpen legyen nálatok  gondolom, azért kell, ha netán a választásokig se jönne vissza a villany, ne legyen gond az azonosításokkal a fülkéknél...

Szívből remélem, senki nem kérdezi meg, nyájas állampolgártársak, ki mondta a fenti igazságot - és még szívebből remélem, Orbán Viktor, az ember, aki még soha nem füllentett, ezt mondta, és így mondta, nehogy úgy járjak, mint múlt héten derék jó Czomba Sándorral, akit rosszul idézett az index, még csütörtökön, amikor a hírt leszippantottam, pénteken meg, amikor ők már a helyreigazítást közölték, én boldog tudatlanságban írogattam a magam versét... Magyarországon nincsenek megszorítások: azt hiszem, ez jól érezhető. Élünk, mint az afrikai tüdőshal a vízben - lehet, hogy rosszul látok, majd szóljatok, ha így van, de páran például mintha elindultak volna erre-arra, hogy kicsit távolabbról figyelhessék a következő időszak akcióterveit és átszervezéseit, nyilván csak hogy jobban ráláthassanak a jóléti magyar társadalom megteremtésének utolsó nüanszaira. És felesleges is lenne itthon tartani a fiatalokat, vagy azokat, akiknek esetleg van még két-három épkézláb gondolatuk  utóbbiak ide jól láthatóan amúgy is tökéletesen szükségtelenek, mi több, zavaróak. Be lehet szüntetni a felsőoktatást, gondosan szét lehet taposni a kultúra minden ágát, közben visszarepíteni magunkat két-háromszáz évvel, mert az a jó irány, aztán pedig elmondani cinikusan, ajkbiggyesztve, vállvonogatva, hogy pár éven belül úgyis mindenki visszakuncsorogja majd magát külföldről, amikor a mostaninál is erőteljesebb szárba szökken a tündérmese, s a szabadságharcos magyar gazdasági modell receptjéért sorba áll majd a hamarosan tőlünk leszakadó Európa - ettől még, libbolsikommerezz bátran, ami most történik itt, annak elég jelentős szelete bizony súlyos bűn: és még akkor is az, ha semmilyen büntetés nem jár majd érte. Ahogyan egyébként az elmúlt húszegynéhány év számos politikusának sem járt még soha, semmilyen, semmiért. Hajrá. És hajrá.

Ez igazából úgy kezdődött, hogy Boda sr-t, így a 87. évéhez közelítve kis generálozásra az Országos Kardiológiai Intézetbe utalták be. Ötvenegynéhány év viszonylag szorgalmas tb-befizetése után talán jogosult lehetett volna egy mentős útra is, de úgy gondoltuk, meghagyjuk a lehetőséget a súlyosabb betegek számára, inkább felgurulunk a Kék Villámmal, ennyi belefér. Mi nagy volt viszont meglepetésem és örömöm, amikor a Papa kedves háziorvosa felvilágosított, a társadalombiztosítás megtéríti az üzemanyagköltségünket - kaptam is egy narancssárga kis bónt, itthon, a rendelőben az asszisztens hölgy kitöltötte a fejlécet, s megmutatta, hogy a lap másik oldalára kérjek majd egy pecsétet a szívkórházban. Kértem. Két napja pedig elvittem az utalványt, és derékból behajoltam vele a Kormányablakon, ahol rövid úton kiderült, hogy bár a (meglehetősen gyengén kivehető) pecsét az Országos Kardiológiai Intézet belgyógyászati osztályán került rá papírunk hátoldalára, aláírás nélkül pont annyit ér, mintha ott se lenne. Egészen nyilvánvaló, alighanem úgy kellett volna már születnem is, hogy mindezt tudván tudom: ott tehát bármi áron aláírást kellett volna szereznem az utazási utalványomra. Ezt sajnos elmulasztottam: igazán jó megoldás nem létezik, leszámítva talán, hogy felautózom a Haller utcába (aminek ugye azért van bizonyos ésszerűségi limitáltsága), és kérek egy jól látható aláírást a papírra. Nem tettem, s így sokkal jobban jöttem ki az egészből, mert simán megspóroltam magamnak egy utat, s kilépve az ablakon, egy elegáns, bár kissé energikus mozdulattal a belső zsebembe gyűrtem az utalványt... Hm... igaz is... most, így utólag visszagondolva... mégis lett volna egy jó sanszom: ha az ügyintézés során négyszázasra ugrott pulzusom miatt kihívom a mentőket, és cselesen egyből a szívkórházba kérem a fuvart...